Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: A Bolha a fülbe még bohózathoz mérten is hihetetlenül feszes, másodpercre pontosan kicentizett minden jelenet. Felteszem, legalább olyan kemény meló játszani, mint amilyen szórakoztató nézni.
Szávai Viktória: Bár szakmai berkekben szokás lesajnálni a műfajt, iszonyatosan nehéz bohózatot játszani. Szerintem ennek az előadásnak a bravúrja - ami egyben eléggé meg is nehezíti a mi munkánkat -, hogy az eredeti darab jócskán fel lett tupírozva (a rendező Mohácsi János - a szerk.). Alapesetben egy színdarabnak van egy váza, amiben az ember, ha nem is könnyen, de le tudja követni a ritmust. Ám Georges Feydeau drámája nálunk tele lett pakolva a végletekig kiélezett helyzetekkel és túlburjánzó dialógokkal - az eredeti darab szélsőségekig felpörgetett variációja. Nagyon könnyen el lehetne csúszni benne, és maximálisan résen kell lenni, az ember egy pillanatra sem engedheti el magát.
MN: Van olyan, hogy a színész elengedheti magát a színpadon?
SZV: Egy klasszikus drámában azért vannak olyan pillanatok, amikor az ember kicsit pihenhet, vagy legalábbis tartalékolhat a következő jelenetre. Ezzel szemben a bohózatban végig tolni kell, mint az őrült, mert ha egy pillanatra is leállsz, akkor a következő megszólalásodnál álló helyzetből kell ugranod egy dupla szaltót.
MN: Nemrég úgy nyilatkoztál, hogy neked ez a műfaj nehézséget okoz, nem tartod magad vígjátéki színésznőnek - ennek ellenére számtalan ilyen szerepet osztottak már rád a Radnótiban.
SZV: Ez talán a színház műsorpolitikájából adódik, hiszen nálunk rendszeresen vannak repertoáron vígjátékok, bohózatok, ugyanakkor kis társulat vagyunk, az embert megtalálják ezek a szerepek. Ha skatulyázunk, akkor én inkább drámai alkatnak tartom magam - azok a nők valahogy sokkal könnyebben vagy evidensebben jönnek belőlem.
MN: Ha ennyire távol állnak tőled a vígjátéki szerepek, miért nem szólsz az igazgatódnak?
SZV: Ez valószínűleg habitus kérdése: sose verem az asztalt semmiért. Abban hiszek vagy bízom, hogy az embert megtalálják a dolgok. Mindig iszonyatosan zavarban vagyok, amikor a szerződtetési tárgyaláson Bálint András (a Radnóti igazgatója - a szerk.) félig viccesen megkérdezi, hogy mit szeretnék játszani. Van jó pár szerep, amit nagyon szívesen játszanék, de soha nem merném kimondani, hogy "na, ezt kérem".
MN: Ha mernél, akkor mire böknél rá?
SZV: Ha az igazgatómnak nem merem mondani, akkor szerinted majd megüzenem neki a Magyar Narancson keresztül? (Nevet.) De oké, mondok egyet, mert ez a Radnóti szempontjából már nem érdekes. Róza a Boldogtalanokból főiskolás korom óta érdekel, úgy gondoltam, hogy nagyon sokat tudnék róla mondani. Amikor megtudtam, hogy a darabot bemutatjuk a Radnótiban, de nem én fogom Rózát játszani, kicsit összeomlottam. Aztán amikor megnéztem az előadást, rájöttem, hogy tök jól van ez így, és ebben a konstellációban nem is stimmelt volna, ha én játszom el.
MN: Egy másik bemutatód is volt nemrég; az, hogy az Asztalizenének hála már volt Térey-rutinod, nyújtott némi segítséget a szintén nem épp egyszerű Protokollhoz?
SZV: Térey számomra egy megfejthetetlen rejtély. Az Asztalizenénél és a Protokollnál is nagyon pesszimista voltam: el nem tudtam képzelni, hogy fog a színpadon működni ez az "eseménytelenség". A szövegkönyv az eredeti verses regény adaptációja, de a színpadra átdolgozástól nem lett színpadiasabb a mű. Látsz egy pasit, akinek az egész élete ki van teregetve a nézők elé, és mi, a többiek afféle látomásként úszunk be az ő életfolyamába. És mindeközben nincs kisreál, nem lehet szöszmötölni legalább egy teáscsészével, koncentráltan jelen kell lenni, és bízni kell a szövegben.
MN: Nagy élmény lehet úgy próbálni, hogy végig meg vagy róla győződve, hogy megbuktok.
SZV: Nem is a meggyőződés, hogy bukás lesz, hanem hogy az ember nem érzi azt a pluszt, amibe bele lehet kapaszkodni, nem látja, hogy tart valami felé. De ez nem azt jelenti, hogy örömtelen próbaidőszak volt, sőt! Imádom Fekete Ernő színészetét, és nagyon élvezem, hogy vele dolgozhatok. Az előadást pedig telt házzal játsszuk.
MN: Valló Péterrel ez a sokadik közös munkád volt.
SZV: Nekem ő az első rendezőm, ha mondhatom így, a mesterem. Amit nagyon szeretek benne, az a jó értelemben vett régi iskola, az elképesztő mesterségbeli tudás. Ugyanakkor nála nagyon résen kell lenni, főleg a nőknek. A női figurákat ugyanis hajlamos degradálni: a nők nála mindig eggyel kisszerűbbek, aljasabbak. Úgyhogy muszáj mindig belső igazságokat gyártani a női figuráknak, nem szabad őket előítéletesen ábrázolni.
MN: Ebből adódik vita?
SZV: Vitatkozni nem nagyon érdemes, mert az ember úgyis hülyén jön ki belőle, lévén egy végtelenül okos emberről van szó. De vannak azért kiskapuk. Úgy kell lavírozni a próbafolyamat során, hogy túl azon, amit ő kér, az ember nagyon ügyesen és óvatosan becsempéssze a saját tudását a figuráról.
MN: Hogyan?
SZV: Ő a főpróbahét előtt már útjára engedi a színészeit. Az elemzőpróbák hosszasak és aprólékosak, Péter lenyűgöző tudással és szellemességgel elemez, de az utolsó héten már nem nagyon szól bele szerepépítési kérdésekbe, csak olyan alapinstrukciókat ad, hogy gyorsabban vagy lassabban. Na, ilyenkor lehet és kell begyújtani a rakétákat, sűríteni a szerepet, árnyalni és gazdagítani.
MN: A Protokollban egy elég heves viszony részese vagy. Ha olyan figurát játszol, aki szoros érzelmi kapcsolatban áll egy másik szereplővel, akkor együtt találjátok ki, hogy milyenek legyenek ők ketten, vagy mindenki agyal magában a saját karakterén, és a színpadon kikerekedik valami?
SZV: Nem tudom, más színházakban ez hogy van, de a Radnóti társulata ilyen szempontból nagyon szemérmes. Tipikus, hogy amikor valakiből nagyon kikívánkozik egy instrukció a másik felé, először megkérdezzük: mondhatom? Máshol lehet, hogy föl sem merül, hogy erre engedély kell, simán meg lehet mondani, hogy figyelj, szerintem tök tévedés, amit abban a jelenetben játszol. Nálunk pluszköröket kell futni, de azt hiszem, az alap mégiscsak egy mély tisztelet a másik munkája iránt. Persze sok múlik a rendező személyén: én mindig olyan rendezővel szeretek dolgozni, aki felborítja a színház megszokott köreit és hierarchiáját.
MN: Többször kiálltál az otthon szülés mellett, te magad is Geréb Ágnes segítségével hoztad világra a kislányodat. Hogyan érint az, ami most körülötte zajlik?
SZV: Vérlázítónak tartom ezt az egészet: nonszensz, hogy miután végre legalizálták az otthon szülést, börtönbe kerül az, aki húsz évig harcolt ezért. Az Ági ellen folytatott koncepciós per - mert nem tudom másnak tekinteni - egy nyílt háború végeredménye orvosi érdekek mentén, ami azt üzeni: lám-lám, így jár az, aki szembe mer menni az árral. Most, hogy az orvostársadalom józanul gondolkodó része is felemelte a szavát, és számos civil szervezet, valamint magánszemélyek ezrei írtak alá petíciót, nagyon-nagyon bízom abban, hogy Ági kegyelmet kap.
MN: Több tévésorozatban is játszottál: Presszó, Tűzvonalban, legutóbb a Szájhősökben. Érzed azt, hogy szélesebb körben ismertebb lettél?
SZV: Nálam teljesen lekövethetetlen ez az ismertség dolog. Néha olyan helyzetekben ismernek fel, hogy tök zavarba jövök, amikor meg evidensnek gondolnám, fogalmuk sincs, hogy ki vagyok. Múltkor például felismert a kéményseprő, miközben én reggeli kómában egy gombot igyekeztem találni magamon, de olyan is volt, hogy összefutottam ismerőseim ismerőseivel az Andrássy úton, akik épp a Naftalint nézték, majd megkérdezték, hogy mit csinálok erre. Mondtam, hogy most végeztem a színházban. Amikor leesett nekik, hogy engem néztek három felvonáson keresztül, szegények nem győztek magyarázkodni, hogy mennyire más vagyok a színpadon és hasonlók, én meg arra gondoltam, hogy na, ez most vagy dicséret, vagy tényleg nem szabad egy színésznőnek smink nélkül mászkálnia.
