| ||
magyarnarancs.hu: Vannak személyes tapasztalataid arról, hogy nehézségekbe ütközött önmagad vállalása?
Hevér Gábor: Hála Istennek, nem fordult elő, hogy annyira másnak kellett volna kiadni magam vagy megtagadni, mint Az Őrült Nők Ketrecében. Az alapkonfliktus a fiammal ebben a darabban, hogy egy napra feladjam magam teljesen.
magyarnarancs.hu: A Kabaré-jellegű konferansziétól az átlagemberig, a mulató „dívájának” az élettársától a szerető apáig több szólamon játszol.
HG: A mulatónak, aminek az általam játszott Georges a tulajdonosa, a sztárja Albin, művésznevén Zaza, aki egyben húsz éve az élettársa. Albin emellett Georges életének is a sztárja. Amikor a reflektorfényből hazamennek, lekerül róluk a piros zakó, a paróka, hirtelen kisemberekké válnak. Érdekes helyzet, hogy a lakásukat egy ajtó választja el a mulatótól. „Neked csak az üzlet a fontos” – mondja Zaza. „Neked meg csak az életünk fontos” – mondja Georges, aki megteremtette a lehetőséget, hogy az élete párja sztár legyen. Amúgy egy konzervatív ember, szürke eminenciás.
magyarnarancs.hu: Bizonyára könnyebbséget jelentett, hogy – még a nemzetis időkből – összeszokott párost alkottok Stohl Andrással.
HG: Nyilván számít, hogy jóban vagyunk egymással, barátok vagyunk. Az elején még furcsa volt, amikor azt mondom Bucinak: „Hidd el, nincs rajtad kívül senkim.” A próbákon kiröhögtük magunkat, de az előadások alatt úgy viselkedünk a színpadon, mint egy teljesen átlagos középkorú házaspár. Úgy fogjuk meg a másik kezét, úgy érünk egymáshoz, mint akik jó ideje együtt élnek. Robinak külön kérése volt, hogy a karakterem abszolút maszkulin legyen, minden feminin vonás nélkül. Stohl pedig nem egy feminin férfit alakít, hanem egy nőt, aki egyébként férfi.
magyarnarancs.hu: Arányérzék kérdése, hogy mindez természetesnek hasson?
HG: Minden helyzetben arra törekedtünk, hogy ízlésesek maradjunk, és ez belőlünk fakad. Mókás volt, hogy az utolsó hétig rövidgatyában próbáltunk az iszonyatos melegben. Andris mozdulatai akkor elég furcsának tűntek, de abban a pillanatban, ahogy átváltozott nővé, az egész teljesen magától értetődővé vált.
magyarnarancs.hu: Az erkölcs, hűség, hagyomány szlogen mögé rejtett farizeusság is lelepleződik az előadásban a homofób, nacionalista képviselő színre lépésével. Mintegy arra reflektálva, hogy szinte nincs olyan területe az életnek, amibe ne akarna beleszólni a jelenlegi hatalom. Ez téged mennyire zavar?
HG: Sokszor elmondtam már, a színész ne politizáljon. Az a dolga, hogy létrehozzon egy előadást, amiben a karaktert kell képviselnie, amit éppen alakít.
| ||
magyarnarancs.hu: Azért csak van véleményed a közélet, a politika álszentségéről.
HG: Ahhoz, hogy álszentnek minősítsek valamit, látnom kell az ellenkezőjét. Például azt, hogy olyasvalaki hirdeti a család, a szeretet, a templomba járás szentségét, akiről tudod, hogy veri és csalja a feleségét, nem fizet gyerektartást. Ráadásul, ha olyasvalaki tűzi ezeket a szlogeneket a zászlajára, aki nem egy kisközség kocsmárosa, hanem egy topon lévő közszereplő, az eléggé kellemetlen. De óvakodnék az általános kijelentésektől. Az Őrült Nők Ketrece esetében az is fontos kérdés, hogy mit tekintünk családnak. És e tekintetben azt látom, hogy nem csak nálunk, de más országokban sem lehet konszenzusra jutni. Van, aki úgy gondolja, hogy a darabban kreált felállás, ami az életben is létezhet, hogy egy anya elhagyja a gyerekét, és két meleg férfi, az apa és az élettársa neveli fel, elfogadhatatlan. Más meg természetesnek tartja. Megint más azt mondja, gondolkodjunk el róla. És ehhez nem kell sem konzervatívnak, sem liberálisnak lenni. Ebben a tekintetben szkeptikus vagyok, úgy látom, egyik fél nem tudja meggyőzni a másikat az igazáról. Én például úgy nőttem fel, hogy a szüleim elváltak, anyám egyedül nevelt. Akkor ez család volt? Szerintem igen.
magyarnarancs.hu: A mindenfajta másságot csípőből elutasító közhangulat is közrejátszik az előadás sikerében.
HG: Nem véletlenül választotta Alföldi Az Őrült Nők Ketrecét, mert azon felül, hogy zenés vígjáték, és vannak benne vicces helyzetek, szívszorító jelenetek, ugyanarról szól, amiről az eredeti, 1978-ban írott francia darab. Mit sem változott a helyzet, valaki elől el kell titkolni magunkat.
magyarnarancs.hu: Alföldi nem akarta, hogy meleghimnusz legyen belőle, mégis markánsan üzen az elfogadásról. Nálad hol kezdődik a tolerancia?
HG: Tételezzük fel, hogy nem szereted a macskákat, és a szomszédasszonyod négy macskát tart, akik állandóan az ablakod előtt járkálnak. Ez csak egy egyszerű probléma, amihez jön az összes többi. Toleránsnak lenni irgalmatlan nagy meló. Le kell győznöd az előítéleteidet, és ne legyünk farizeusok, ez nem mindig megy. Természetesen nagyságrendileg más, hogy ki nem állhatom a macskákat vagy hogy homofób vagyok.
magyarnarancs.hu: Magadon is szoktál tapasztalni intolarenciát?
HG: A legrosszabb helyzet az autóvezetés. Van véleményem a vezetőtársaimról, akik nem úgy gondolkodnak, ahogy én gondolkodnék az ő helyükben. Naponta megélt totálisan intoleráns helyzet, amikor „dödörgök” egy zárt kasztniban, és mondom a magamét. Nem vagyok haragtartó, ezek gyors indulatok nálam. Olyasfajta intolerancia nem jellemez, hogy valakit csak azért ne szeressek vagy szeressek, mert valakikhez tartozik.
magyarnarancs.hu: A folyamatosság némileg megmaradt a Nemzetiből a Vígbe való átmenetben: a Mephistóban, a Dantonban Alföldivel, Stohllal, László Zsolttal dolgoztatok. Az igazgató Eszenyi alatt viszont rezeg a léc, ha jövőre új pályázatot írnak ki.
HG: Sikerült beilleszkednünk a Víg társulatába, jó feladatokat kaptunk, elfogadtak minket. Egy színésznek mindig egy évre van szerződése, még ha az igazgató a legjobb barátja, akkor is mondhatja neki, hogy köszönöm, nem hosszabbítom meg. Ha váltás következik a Vígszínházban, leülök az új igazgatóval és eldől, hogy mi lesz. Szerencsére a színész is mondhat nemet, ahogy Vidnyánszkynál tettem.
magyarnarancs.hu: Tíz évig voltál a Nemzeti tagja. Nagy dilemmaként élted meg, hogy maradj vagy elszerződj?
HG: Látszólag önszántunkból jöttünk el, és mégsem önszántunkból, mert szétment egy közösség. Az utolsó két-három év leginkább attól működött, hogy elég jól megtanultuk egymást, eléggé egyfelé kezdtünk el gondolkodni. Nagyon nehéz volt elhagyni a Nemzetit, szó szerint a második otthonom volt. Érzelmileg is nehéz eljönni meg szakmailag is. Bekerülsz egy új helyre, tapogatózol, téged is körbeszaglásznak, és úgy kell részt venni valamiben, hogy még nem vagy otthonlakó.
Kapcsolódó interjúnk Stohl Andrással a Magyar Narancs július 24-i lapszámában lesz olvasható!
