Legkorábbi és leghosszabb darabjában, a Platonovban (más címein: Apátlanul vagy Cím nélküli darab) a szerző még a témák, motívumok, alakok, viszonyok széles tárházát mutatja, sűrűn, talán pazarlóan is. Csehov még nincs húszéves, amikor ezt a művet papírra veti. A játékhagyomány szerint ebből a négy hosszú felvonásból ki-ki azt kanyarint ki, amit fontosnak tart: a dramaturgi beavatkozások általában jelentősebbek, mint másutt.
A Radnóti Platonovja nem a figyelem szűkítésével, hanem a részletes elbeszélés, kifejtés módszerével él, igen hosszú előadást hozva létre. Hosszút és kietlent. Bár nehezen volna elképzelhető alkalmasabb szereposztás, társulat és főleg - László Zsolt személyében - címszereplő; színészileg erős is az előadás, a legjelentéktelenebb szerepekre is éles fény esik.
Alföldi nagyon sivár embereket fogalmaz most színpadra: az ember kicsi, azazhogy nincs benne semmi nagyszerű és csodálnivaló, cinikus is, sőt csúnya is, és még el is torzul. Egyetlen olyan emberi kapcsolat sincs, amiben gyöngédség, netán szerelem vagy az együttlét öröme felvillanna. A Platonov alaphelyzete: a valaha nagy reményű férfi, a jelenben már csak falusi tanító, aki az egyetemet sem végezte el, mégis négy nő versengését élvezi, hergeli őket, senkivel nem tud betelni, míg ő maga tehetetlenül vergődik, hogy aztán semmilyen döntést ne legyen képes meghozni: szökjön vagy sem, és kivel, és mit kezdjen a családjával. László Zsolt Platonovja kemény és cinikus; sem sármja, sem aurája nem látszik, régi fénye, az egykori tehetség és remény egy pillanatra sem tapasztalható. Mintha csak egy flegma, érzelmeket egy pillanatra sem mutató férfitól volna oda mindenki. Ebből kell ennek a Platonovnak és az őt körülvevő nőknek még lejjebb bucskázniuk: alkoholba, praktikusan lebonyolított randikba, szökésbe. Szinte nincs hova lejjebb, már csak a bor pusztító ereje tudja szétszedni, padlóra küldeni az embereket. Az egyébként kiváló Kováts Adél, az özvegy tábornokné és legfőbb csábító olyan gyakorlatias és érzelemmentes hangon hálná el a kapcsolatát Platonovval, mintha csak egy szelet kenyeret kérne; vicces egyébként. Martinovics Dorina mint kékharisnya tudós lány, szögletesen, durva arckifejezéssel, összevont szemöldökkel van jelen, egyáltalán nem vonzó, inkább "elveivel" provokálja a férfit. Petrik Andrea volna a mazsola a habon, hiszen mint (másvalaki) ifjú felesége, főnyereményként és a boldogság netovábbjaként van bejelentve. Furcsa szénakazal ül a fején (mint minden női szereplőnek, mindenki eltorzítva, az övé igazán rosszul sikerült), közönyös, vagy inkább durva a játéka. Az utolsó felvonásra, félresikerült szökésére teljesen széthull testileg-lelkileg, magába fordul, szinte egyedül játszik. Csak Platonov (nagyon találóan) "futrinkának" mondott feleségének, Andrusko Marcellának van engedélyezve némi báj, lágyság. Schneider Zoltán szépen játszik a teljesen kiégett orvos szerepében, bár ettől az egoista figurától eleve nincs mit várni.
A színészek egyébként sokat és intenzíven, a lélektani realizmus hagyományának megfelelően díszítetten játszanak, gyakran gazdag mimikával, komikusan is, kiaknázva helyzeteiket; viszonyaik értelmesek és értelmezettek, az előadást ez a csapat könnyedén hordja. Remek hármas fogatot alkot Jordán Tamás, Bálint András, Márton András; az idősek világát átjárhatatlan szakadék választja el a fiatalokétól. Az ifjú Glagoljev (Somhegyi György eh.) a minden saját szavát káromkodással megerősítő, már-már abszurd dumájú ifjú jó dramaturgiai irány volna, ha az előadás más pontjain is tapasztalni lehetne a radikálisabb megoldásokat; fogja és benyúl apja zsebébe, felmarkolja a pénzt, ami szerinte jár neki. ' maga a jövő nemzedék. Az előadás a darab antiszemita témájával sajnos keveset foglalkozik.
A szín vizuálisan igen elszegényített, mindössze egy tucat szedett-vedett szék és egy gyakran használt zuhanyfülke ékíti (díszlet: Menczel Róbert); ez a szegénység azonban alig válik jelentésessé, világteremtéssé. Ahogy a rendezőileg ilyen keménnyé, emberileg szegénnyé formált világ sem mutat túl önmagán, hanem saját konkrét valóságát jelenti. Az viszont szűk, kietlen, nem emel fel. A Platonov a maga realista, rendezőileg nemigen innovatív kódjából alig lép ki az abszurd, a teátrálisabb, szimbolikusabb terek felé. Nem a szín reménytelenségét mint fogalmazványt keveslem. Hanem hogy mindez nem csap agyon úgy, hogy az ember magára, saját világára és saját kicsinységére ismerhetne benne; hogy a színpad tapasztalattá váljon, ne maradjon pusztán a lepusztult népek kiállítóterme. Ahhoz ez a rendezés kevés: bár meglátja ezekben az alakokban az elbukottakat, akiknek le is kell takarodniuk a színről, azaz pusztulniuk kell, de magát a rajtuk túlmutató világot nem szemléli. Az előadás csak egy színdarabról, nem magáról a világ(unk)ról fogalmaz.
Radnóti Színház, június 10.
