Félrevezetõen, méghozzá nem csupán, sõt nem is elsõsorban azért, mivel a két énekes repertoárja valójában mindössze néhány ponton találkozik egymással. De még csak nem is kettejük oly látványos mûvészi és testalkati különbsége, valamint a közönség (és soraiban a kritikusok) számára felkínált roppant kényelmes, ám merõben terméketlen összehasonlítgatás tette problematikussá az áriaest marketinges tálalását. Hanem leginkább éppenséggel az a szinte észrevétlenül munkáló, Pavarotti nevének árnyékában meghúzódó értelmezés torzította megtévesztõvé az emlegetett szlogeneket, amelyek örökösnek és utódnak, azaz valamiféle dinasztikus leszármazás törvényes kedvezményezettjének sejtették a 38 esztendõs perui tenort. Flórez ugyanis nem utód, hanem büszke elsõ nemzedék, s éppen nem örökös, hanem öntudatos új foglaló, ha úgy tetszik, egy hódító a tenorok operai univerzumában. Merthogy Flórez a tenorok több nemzedéken át második sorba szorított típusát, a tenore di grazia karcsú eleganciájú hangfaját képviselve vívta ki önmagának az operai világ határain immár túlterjeszkedõ népszerûséget, s formálta egyszersmind mûvészi vonzerejével "saját képmására" a kurrens nemzetközi operarepertoárt.
Operaházi koncertje programját is döntõen ebbõl, a hangfajának tökéletesen megfelelõ bel canto (és vidéke) repertoárból válogatta össze a színpadra frakkban kiálló énekes, s ez egyszerre bizonyult üdítõ és zavarba ejtõ döntésnek. Üdítõnek, hiszen amúgy vajmi ritkán nyílik alkalmunk a pesti Operában Rossini Otellójából, Donizetti Ritájából, vagy éppen Boildieu Fehér asszonyából tenoráriákat hallani, aminthogy a bel canto egyebekben is felettébb ritka vendég a fõvárosi operarepertoáron. Ám a program egyúttal kissé zavarba is ejtette a közönség egy részét, hiszen a zajos lelkesedés megélését, a jegytulajdonosi szervezet egészséges tapselválasztását rendesen a slágerszámok garantálják, s ilyen slágert az ökonomikusan összeállított áriaest elsõ része nem kínált. Kínált ellenben egy tökéletes diszpozícióban viruló és a híresztelésekkel ellentétben korántsem mikrofonléptékû tenorhangot, s hozzá olyan virtuóz módon uralt legfelsõ regisztert, amelyhez hasonlót is legfeljebb tán a dicsõült emlékû Réti József idejében hallhattak a szerencsések az Andrássy úti palota falai között. Továbbá valamit, ami sokkal több, mint jól betanult gégemutatvány: az énektechnika mellett bámulnivaló elõadói kultúrát. Mert bár Flórez nemigen játszott az áriákban, de énekszavának jószerint minden frázisával formált és alakított, hol a Macskaduett ismerõs motívumát idézõ Rossini-ária harcos indulatát, hol meg Cimarosa Titkos házasságának szinte mozarti derûjét hangzatossá téve.
A második részben azután jöttek a mantuai herceg kellõen populáris áriái: parádés magasságokkal, a szólamban megszokottnál szilfidebb tenorhangon, ám az ismerõsen amorális nõhódítót érzékletessé téve, s ez a tény immár a teljes közönséget magával ragadta. "Allegro io son", azaz vidám vagyok - énekelte az amúgy mindvégig megvesztegetõen felszabadult Flórez a kiadott program utolsó számában, Beppe vígoperai bravúráriájában (Donizetti: Rita), majd láthatóan legalább annyira a saját, mint a publikum megelégedésére három ráadást is adott. A Gounod-féle Rómeó és Júlia romantikus kavatinájában ("Ah! Léve-toi soleil") a megszokott tenorizzás helyett inkább a franciás eleganciát megjelenítve, a Rigoletto harmadik tenoráriájában ("La donna é mobile") a máskor büszkén-erõlködve kivágott csúcshangokat mintegy felülrõl közelítve, s végül harmadjára a magas C-k egész sorozatát elõvezetve. Flórez ugyanis kilencedik és egyben záró ária gyanánt Az ezred lánya oly nevezetes részletét választotta: Tonio áriáját a kilenc magas C-vel. Az énekes ezúttal sem engedett a játszi könnyedségbõl, s szinte valószerûtlen természetességgel vezette szólamát a középregisztertõl a mások által olyannyira rettegett magasságok felé.
Az áriaest végére nyilvánvalóvá vált, hogy Flórez számára csupáncsak egyetlen korlát tûnik áthághatatlannak. Az elõadó-mûvészi teljesítményt a látványos erõfeszítéssel, az átütõ izzadságszaggal azonosító szemlélet ugyanis alighanem örökkön gyanakodva tekint majd a tenorra, aki ráadásul már hétköznapias jóképûségével is sok vájt fülûben bizalmatlanságot ébreszt. Jóllehet olyan szólamokban könnyednek lenni, ahol a könnyedség követelmény - nem elõadói fogyatkozás, hanem maga a tiszta mûvészet; aminthogy a megjelenés illúziókeltõ voltáért sem jár éppen büntetõpont egy zenés színpadi mûfajban. Flórez most egy rövid, ám diadalmas estén át barátkoztatta a budapesti közönséget ezekkel a szokatlan, de korántsem ellenszenves evidenciákkal.
Az Alessandro Vitiello által vezényelt operaházi zenekar becsülettel kísérte a tenort, s zavar nélkül töltötte ki nyitányaival az áriák közötti pihenõszüneteket. Mi több, néhány szép hangszeres szóló számottevõ élvezetekkel gyarapította az estét, amikor végre Budapesten énekelt Juan Diego Flórez. Nem az új Pavarotti: az ezred fia.
Magyar Állami Operaház, november 28.
