"Korszakot váltok" - Rába Roland színész

  • Csáki Judit
  • 2006.08.31 00:00

Színház

Caligulaként tűnt föl legutóbb a most 32 éves művész. Négy éve a Krétakör tagja, benne is van szinte minden előadásukban. Előtte a Katonában játszott, és persze filmezik is.

Magyar Narancs: Ritkán ad interjút. Nem szereti?

Rába Roland: Nem szeretem, és szerencsére nem is nagyon kérdeznek.

MN: Az évad végén bemutatott Caligula című előadásban lassú haldoklásként rengeteg piros festéket ken szét a fején, a testén. Mi az?

RR: Filmes vér, kotonba töltve.

MN: Olyan, mintha eksztázisban csapkodná magára - fölteszem, nem így van.

RR: Nem hát. Nincs eksztázis. Begyakorolt, bepróbált cselekvéssor van. Nem mindig sikerül úgy megcsinálni, mint a próbán. Számomra különben is a próba a színház legjobb része. Ott laza tud lenni az ember, ott vannak az ihletett pillanatok, olyankor látom néha, hogy meglepem a kollégámat vagy a rendezőt, olyankor fordul elő, hogy egy hosszabb ideje elemzett szöveg egyszer csak kivilágosodik.

MN: A Caligulában a tar koponyájára rajzol egy arcot. Ilyesmi kinek jut eszébe?

RR: Ez például a rendezőnek.

MN: Miért borotválta le a koponyáját?

RR: Mert amikor már nagyon hullott a hajam, akkor praktikus döntésnek látszott. De épp most gondolkodom, hogy "korszakot váltok": megnövesztem megint.

MN: Szerencsésen indult a pályája: a főiskola után a Katonába került. Hogy érezte ott magát?

RR: Jól. De kezdjük az elején. Már az nagy szerencsém volt, hogy a főiskolán Zsámbéki Gábor osztályába kerültem - erről a szerencséről akkor persze fogalmam sem volt. Később lett világos, hogy csöppet sem mindegy, kinek az osztályába kerül az ember. Nem is szerencsétlennek: igazságtalannak gondolom, hogy a fölvett diákok ennyire nem egyenlő eséllyel indulnak. Ez valószínűleg az életben is így van - de azon, amit említettem, lehetne változtatni. Azok a főiskolai mesterek, akiknek adok vagy adnék a véleményére, és négyszemközt vagy akár az osztály előtt el is mondják a véleményüket, nagyobb nyilvánosság előtt már nem vállalják. A főiskolán sok olyan tanár, művész dolgozik, akiket más tanárok, más művészek nem tartanak sem jónak, sem követendőnek, sőt. Ezt sem vállalják. Lassan magamat látom hasonló helyzetbe kerülni: vállalni kellene a véleményemet. Ilyenkor szembesülök azzal, hogy a véleményem megalapozatlan, keveset tudok... Meg gyáva is vagyok. Egy színésznek tájékozottnak kell lennie, sokat olvasni, művelni magát, foglalkozni a világ és a szűkebb környezetének problémáival... Én sajnos nem így élek, bár szeretnék és próbálkozom; pótolok. Lusta vagyok, könynyen punnyadok a semmibe...

MN: De sokat dolgozik... Filmben, színházban.

RR: Igen. Tulajdonképpen - sok egyéb mellett - ezért is jöttem el a Katonából, mert az egy nagy színház, sokan vagyunk, kevésbé van szükség az emberre, könnyebb eltűnni, különösen, ha valaki - mint én - hajlamos az ilyesmire. Ha nem kell, akkor én nem nyomulok.

MN: Mégis épp egy főszerep, a Tartuffe után jött el.

RR: Korábban is akartam, de mikor szóltam Zsámbékinak, azt mondta, hogy "vár rád két főszerep", ami így is volt. Maradtam. És eljátszottam a Bakkhánsnőkben Pentheuszt és a Tartuffe-öt. És noha eltűnős meg punnyadós vagyok, becsvágy azért van bennem: azt gondoltam, most majd kiderül, ki és mi vagyok én...

MN: Kiderült?

RR: Nem. Amit én vártam, az nem derült ki. Nem mondanám, hogy pofára estem, de majdnem. Pedig nagyon jó próba volt Zsámbékival - de én többet vártam magamtól, a próbák alatt is. Nem jött össze, nem szálltam el. Csalódás volt. Akkor jöttem el.

MN: Mit szólt Zsámbéki?

RR: Ez érdekes volt. Azt mondta, elmehetek, de tudjam, hogy azok a színészek, akik onnan elmentek, soha sehol nem érték el azt a művészi színvonalat, amit ott. Én meg éppen úgy éreztem, hogy nem értem el semmilyen művészi színvonalat.

MN: A Krétakörben szokás megmondani a másiknak, hogy "te, ez ma nagyon jó volt"?

RR: Nekem ez nem hiányzik. Kevésbé kedvelem a pozitív kritikát, nem is tudok vele mit kezdeni, főleg, ha élőben mondják. A negatív kritikával sokkal többre megyek. Ugyanakkor tudom, hogy a legtöbben nem így vannak ezzel: ha bármi kifogást mondok, azt hiszik, teljes egészében megkérdőjelezem, amit csinálnak. Ezért sem tudunk a szakmán belül a szakma vagy a struktúra gondjairól beszélni, mert mindenki rögtön azt hiszi, hogy az ő személyes pozíciójára törnek. Minden támadásnak minősül - a kritikát mindenki nehezen viseli.

MN: Ezt is globálisnak érzem, azaz sok területen sok mindenkire igaz, hogy a legenyhébb kifogást alapvető megkérdőjelezésnek érzékeli.

RR: Pedig ez intelligencia kérdése.

MN: Meg tehetségé, nem?

RR: Kevésbé. Sok nagyon tehetséges embert ismerek, aki nem viseli el a kritikát. Nagy tapasztalatom volt, amikor rájöttem, hogy a tehetséggel semmi nem jár együtt automatikusan.

MN: Mit értékel egy másik emberben elsősorban?

RR: A munkáját. A jelleme csak az emberi kapcsolatokban érdekel, én meg nem vagyok nagyon barátkozós.

MN: Szeret egyedül lenni?

RR: Szeretek figyelni. Megfigyelni. Szívesen megyek például egyedül szórakozni, moziba. És zavar, ha odajönnek, beszélgetni akarnak. Magamnak való vagyok.

MN: Nem kifejezetten színésztulajdonság.

RR: Ilyen szempontból én nem vagyok színész. A színpadon érdekel a közönség, egyébként nem. Tömegben érdekel a közönség, egyenként nem.

MN: Mondja, a színházi fizetéséből meg lehet élni?

RR: Meg. Bár éppen most változik a helyzet. Eddig én kétszázezret kaptam, és ha tizenkét előadásnál többet játszottam, akkor még tízezret előadásonként. Mostantól mindenkinek százezres alapfizetése van, ezenfölül a teljesítmény alapján kapjuk a pénzünket: próbáért, előadásért, koncertért, felolvasóestért.

MN: Hát ezt nekem eddig még senki nem mondta el ilyen egyszerűen, számokkal.

RR: Miért ne lehetne beszélgetni a pénzről? Főleg arról, amit az állam ad támogatásként a beszedett adókból? És hogy lehet beszélgetni a pénzről számok nélkül? Beszélgettem egy vidéki kollégámmal. Kérdeztem, hány bemutatója volt az elmúlt szezonban. Hat, mondta. És hány megy át jövőre? Egy sem. És hányszor játszottátok összesen? Tizenkétszer-tizenötször. Ez tényleg pazarlás.

MN: Azért megy kevésszer, mert annyira van néző. Vidéken gyakori probléma.

RR: Miért nem lehet előadásokat cserélni a városok között? Nyilván azért, mert nem olyan jók, vagy mert nem éri meg, vagy nem tudom, de miért nem beszélünk erről?

MN: Már fölvetődött - a struktúra gazdaságosabb működésére vonatkozóan rengeteg elképzelés volt már. Mert már a struktúráról beszélgetünk, ugye, tudja?

RR: Hát persze. Hiszen kell róla beszélni, nem? És nem is csak beszélni, hanem példát mutatni. Emlékszem, amikor a Katonában fölvetettük, hogy miért játsszuk az előadásokat szétszórva, miért nem egymás után többször, az volt a válasz, hogy azért, mert a néző nem ehhez van szokva. A Krétakörben megmutattuk, hogy ez a rendszer mégiscsak működik. Igaz, hogy egyik-másik előadásunk kis nézőtér előtt megy, de a Feketeország és a Hazámhazám is működött, nagyobb nézőtér előtt. Igaz, ebben rengeteg munka van; nemcsak a miénk, hanem a szervezőké, az irodai dolgozóké is. Harmincszor egymás után nyilván nem lenne jó ugyanazt lenyomni, de ötször igen, hiszen ilyenkor nagyon jól tud épülni egy előadás. Ami ma nem sikerült, azt holnap máshogyan próbálom, és holnapután talán jó lesz. Persze vannak olyan helyek - például az ezerszemélyes Vígszínház -, ahol egymás után nehéz lenne behozni a közönséget. De beszélni biztos érdemes erről.

MN: Biztos, csak minden ilyen fölvetés érzékenységeket sért, indulatokat táplál. A szakmában minden probléma darázsfészek.

RR: A hasonló gondolkodású embereknek össze kellene fogni. De itt van például az én nemzedékem: nem értem, miért nincs több, a Krétakörhöz hasonló "színházi szabadcsapat"... Nem is érezni egy nemzedék jelenlétét. Miközben egy régebbi nemzedék - Zsámbéki, Ascher, Székely, Babarczy, Szikora, Ács János, Kerényi Imre és mások - nagyon markánsan jelen van vagy volt a szakmában és az intézményrendszerben is.

MN: Miután annak idején megvívták a maguk harcát az előző nemzedékkel - teszem gyorsan hozzá. Úgy látszik, nem megy másképp.

RR: De ők akartak valamit, műhelymunkát, más színházat, ami nagyszerű dolog. Zsámbéki szakmai teljesítménye megkérdőjelezhetetlen. De Zsámbéki Gábor hatvanéves - és hol vagyunk mi, harmincévesek, kérdezem én. Miért, hogy csak két műhelyt tudunk felmutatni: a Krétakör mellett a Pintér Béláét? Hol van Rusznyák Gábor, Réthly Attila, Forgács Péter, Keszég László, Réczey Tamás, Koltai M. Gábor? Hol vannak az ő csapataik? Ez a mi felelősségünk. Ezek az emberek biztos össze tudnának szedni egy csapatot, és létrehozhatnának előadásokat.

MN: Még azt sem állítanám, hogy nem próbálkoznak ilyesmivel. Létre is jön egy-két produkció, de rendszerint elég visszhangtalan marad; ezért aztán a maga nemzedéktársai inkább megpróbálnak besorolni a színházakba. És lássuk be: ez sem képtelen út.

RR: Persze hogy nem! És ott is lehet keményen dolgozni. Csak akkor van baj, ha egy ilyen színházi intézményben a munka másodlagos.

MN: Schilling egy színház élén maximalista, ilyenformán neki könnyebb.

RR: Csak annyit kíván másoktól, amennyit ő is beletesz. Mindig visszakérdez: biztos, hogy ez jó így? Ennyi elég. A kételkedést kell ébren tartani.

MN: Ki a fene akar vagy tud mindig élmunkás vagy élharcos lenni? Ki az, aki nem mondja néha, hogy most inkább fizessenek meg egy kicsikét...

RR: Úgy vagyunk szocializálva - még Zsámbékitól is ezt tanultam annak idején -, hogy "örülj annak, hogy itt lehetsz". Mármint egy jó, minőségi helyen. Akkor ez bántotta az önérzetemet - azóta másként látom. Tényleg örülhetünk, hogy állandó fizetést kapunk egy színháztól, meg is kellene becsülnünk ezt az elkényeztetett helyzetet. Amit ráadásul öröknek gondolunk, pedig nem az, és egyre ke-vésbé lesz az. Külföldön a színészek pincérek két munka között... Amikor Török Ferenc azt mondja, hogy ötvenezer forintot tud adni egy napi forgatásért, akkor tudom ugyan, hogy ez kevés, mégis az jut eszembe, hogy mennyit keres az anyám, mennyiből próbálnak megélni családok. Ezért érdemes beszélni a pénzről; meg azért, mert a színházak pénze túlnyomórészt közpénz. Mostanában például arról beszélgettünk a Krétakörben, hogy nehéz úgy kritizálni a politikusokat, a közéletet, hogy közben minimálbérre vagyok bejelentve, ami, ugye, mégiscsak csalás.

MN: Azért erről azt gondolom, hogy erre a csalásra engem rákényszerítenek, ahogy a vállalkozásra is: más módon ugyanis nem tudok pénzt keresni.

RR: Lehet más módon is, csak sokkal roszszabbul járunk. De lehet. A kérdés az, hogy akarjuk-e. Ezért kell erről beszélni. Egy ilyen interjúban, egy előadásban vagy a Krétakörben, ahol szoktunk ilyesmiről beszélgetni.

MN: Csak úgy összeülnek?

RR: Nem egészen csak úgy. Mielőtt kimentünk New Yorkba, meghívtunk embereket, akik elmondták, mi van Amerikában. Nekünk csak annyit kellett tennünk, hogy reggel fölkelünk, és bemegyünk meghallgatni őket. Hasznos volt. Erre utaltam: én értem Schillinget, amikor azt mondja, hogy rajtunk múlik, milyen minőségben éljük az életünket, hogy alakítjuk a környezetünket. Mert lehet alakítani, és még hatása is van: esténként nyolcvan-száz ember. Schilling ezt érezte meg: hogy ma mire jó a színház. És jó, hogy van egy ilyen "őrült", és lehet hozzá csatlakozni. Nem mindenki ilyen - én sem vagyok ilyen.

MN: Térjünk vissza a legújabb bemutatóhoz, ami ősszel futja majd ki magát: a Caligulához. Ott minden összejött?

RR: Tulajdonképpen igen - kicsit zavarban is vagyok, hogy kritikusnak mondom ezt. Nem biztos, hogy ugyanazt gondoljuk róla.

MN: A MaNcs kritikája nem a közreműködőknek szól. Ismerősöknek és ismeretleneknek mondom el, hogy szerintem érdemes-e megnézni ezt vagy azt, és ha igen, mire lehet számítani, mire kell készülni. Szolgáltatás.

RR: Ettől még lehet hasznos azoknak is, akik létrehozták az előadást.

MN: Közvetve talán, jó esetben. Mindazonáltal a kritika eléggé rosszul van pozicionálva: mintha szembenállás lenne a színháziak és a kritikusok közt, holott ugyanazon az oldalon állnak: a színházén.

RR: Ez ugyanaz, amiről már beszéltünk. Ha egyetlen rossz mondatot ír a kritikus, sokan úgy érzik, mindent megkérdőjelez. És ha a kritikust éri kritika, ő is többnyire rugalmatlan. Nincs párbeszéd. Szerintem a kritika éppúgy szubjektív műfaj, ahogy egy előadás is: én így gondolom, mi így gondoljuk. A Katona esetében sokszor éreztem, hogy a kritika alapvetően pozitívan áll hozzá mindenhez, ami ott történik. Már a Krétakörnél is érzem ugyanezt. Zavar.

MN: A helyzet másik oldala, hogy a kritikus kéthavonta egyszer megy a Katonába vagy a Krétakörbe. Közte pedig megnéz még negyven előadást - és nem mind olyan. Ebből a két színházból például nemigen van hova menni. Maga egyikből a másikba ment. Ez most akkor a végleges?

RR: Semmi sem végleges.

Neked ajánljuk