Magyar Narancs: A debreceni gimnázium drámatagozata után elsőre felvettek a színművészetire, ahonnan pedig már gyakorlatra is a jelenlegi munkahelyedre, a Katonába mentél - nagyon sima útnak tűnik.
Tenki Réka: Sima útnak nem mondanám. A főiskola első féléve rémálom volt, akkor kerültem el először otthonról, fél évig nem láttam a szüleimet - reggel kilenctől hajnali négyig tartottak a napok, azt sem tudtam, hol vagyok, csak csináltam, amit kértek. Meg kellett értenem magamat, mert csak annyit tudtam, hogy a színészet érdekel nagyon, és mindent meg akarok tanulni vele kapcsolatban. Nem gondolkoztam, csak dolgoztam, amennyit lehetett. Az pedig a szerencsén múlt, hogy Zsámbéki osztályába kerültem, ő pedig elhívott többünket gyakorlatra a Katonába. Aztán jött a Kongresszus (a Mit csinál a kongresszus? volt az első katonás szerepe - K. B.), amire engem akartak, mert nem volt más - vagy nem tudom pontosan, hogy miért. Az nagyon jó érzés volt, hogy Zsámbéki utána azt mondta, hogy a munkám alapján úgy érzi, maradhatok. Azt hiszem, most kezd megnehezülni minden: a főiskola után új életformát kellett kialakítanom. Most már a pénz dominál, meg kell keresnem valahogy az albérletem árát - korábban kollégiumban laktam, amit ki tudtam fizetni az ösztöndíjból, mert jól tanultam, és diákhitelből éltem. Most pénzt kell kérnem a munkámért. Eleinte furcsa is volt, hogy fizetnek azért, amit csinálok, hogy felmegyek a színpadra, elmondom a szövegem, bohóckodom, meg próbálok valamit közvetíteni. Addig ezt a tanulás miatt csináltam, és mert jólesett, mert ez érdekelt a legjobban. Most meg hirtelen a hivatásommá, a munkámmá vált - minden más lett valahogy. Reggel tíztől kettőig próba, aztán az ember elugrik gyorsan szinkronizálni, hogy legyen még egy kis pénze, aztán este előadás - a színház irányítja az életemet. Egy hétre előre tudod meg, hogy mikor lesznek a próbák, napról napra élsz - és ez furcsa.
MN: Csalódott vagy?
TR: Nem, csak meg kell szoknom, hogy ez így fog menni. Igyekszem mindent lazán kezelni, hogy aszerint teljesítsek, amit magamtól elvárok, és közben ne őrlődjek azon, hogy miért nem csinálok még ezt is meg azt is. Az van, ami van, ebből kell gazdálkodni, jól kell magam érezni. És ha bármikor azt érzem, hogy elvesztettem minden ambíciót, és iszonyat rossz vagyok, akkor vennem kell a kalapomat, és azt mondani, hogy kipróbáltam, eltöltöttem így valahány évet, ami nagyon jó volt, de úgy látszik, tovább kell lépni. Nem akarok megijedni attól sem, ha így lesz.
MN: Azért, gondolom, ez nem mostanában lesz.
TR: Nem, de azért állandóan az ember fejében van, hogy jó-e, amit csinál, mert mindig ki van téve a közönségnek. De nem akarok másoknak megfelelni. Rengeteg olyan színésszel találkoztam az elmúlt években - nem a Katonában -, akik ott maradtak, ahol voltak, de látszik rajtuk, hogy már nem szeretik, belefáradtak, semmi ambíciójuk nincsen, mindent rutinból próbálnak megoldani. Elhatároztam, hogy én ezt nem szeretném.
MN: Amit mondasz, azt szabadúszó vagy struktúrán kívüli színészek is meg szokták fogalmazni - a kőszínházi társulatok veszélyeként.
TR: Nem tudom, szerintem jó tartozni valahová, jó kőszínháznál, társulatnál lenni, ahol mindenkinek megvan a maga feladata. Jó, hogy az ember tudja viszonyítani magát valamihez, ha elmondhatja, hogy van ez a hely, ami az én munkahelyem.
MN: Egyre többen próbálják ki az egyetem után az alternatív társulatokat, akár színészként, akár társulatalapítóként - nálad ez szinte teljesen kimaradt.
TR: Az az igazság, hogy tudatosan - nem nagyon szeretem az alternatív előadásokat.
MN: Mármint nézni?
TR: Nézni, benne lenni pedig pláne nem akarok. Viktor (Bodó - K. B.) valahogy más, ő két évig tanársegédünk volt az egyetemen, és az ő gondolkodását megszerettem. De ha kevésbé tehetséges rendezők próbálkoznak hasonlóval, és a végeredmény túl direkt, nem érződik rajta, hogy a szöveg elemzése vezetett volna az olyasmikhez, mint hogy ide teszek egy poharat (a halántékára mutat), és közben szülök, azt nem szeretem, és ebből ki is vonom magam. Egyszer azért játszottam a TÁP Színházban is.
MN: A Fisherman's friendsben?
TR: Akkor kétszer. Részt vettem egy Worst ofban is, ahol az a lényeg, hogy le kell égni. Nekem az borzalmas élmény volt, soha többet nem akarok olyat. Nagyon rosszul éreztem magam attól, hogy rossznak kellett lenni; emlékszem, remegett kezem-lábam, gyomorforgató érzés volt, hogy olyan emberek ülnek szemben velem, akik megdobálhatnak és kipfujolhatnak, miközben én égni próbálok. Tényleg nagyon égtem, borzalmas volt. Meg nem értettem, hogy mi értelme - pedig biztos, hogy van, mert a kollégák mondják, hogy milyen jó, és én el is hiszem nekik, de nekem ez valahogy nem működött, nincs meg bennem a megfelelő készség erre.
MN: Pedig nemritkán hallani, hogy ha nem is pont ez, de az alternatív színház a jövő.
TR: Igen, ezen sokat gondolkodtam - de ha ez lesz a jövő, akkor én abból kimaradok. Én jobban szeretem, amikor egy Weöres-drámában olyan jelmezek vannak, mint most a Kétfejűben, amikor egy Weöres-szöveget kell elmondani úgy, ahogy van, és szituációk teremtődnek meg úgy, ahogy le vannak írva. Én ebben hiszek. Kicsit konzervatív vagyok ilyen téren, de közben azért igyekszem, nézem az alternatív előadásokat is, de nem érintenek meg, nem érdekelnek.
MN: Mennyit jelentenek neked a jó kritikák, a díjak?
TR: Eleinte még nem tudják, ki vagy, legfeljebb annyit, hogy van az a fiatal lány a Katonában; tepersz, de nincs semmi visszajelzés - és akkor, ha kapsz hirtelen két díjat is, érezni kezded, hogy figyelnek rád. Ez furcsa. Addig azt gondoltam, hogy úgysem ismernek, azt csinálok, amit akarok, most viszont már figyelik, hogy mit csinálok, és elvárják, hogy üssem ugyanazt a szintet. Persze én is elvárom magamtól, de van olyan, hogy úgy érzem, mégsem ütöm - lehet, hogy csak azért, mert két mondatom van a darabban, de akkor is bennem van ez az érzés közben. Pedig ez hülyeség, az ember nem játszik egész életében főszerepeket, de ezt tudatosítani is kell valahogy az embernek magában. Egy díj után az ember azt várja magától, hogy még öt ilyen szerepet kapjon, hogy megmutathassa, nem csak abban az egyben tud jó lenni, hanem mindenből ezt akarja kihozni - csak hát ezt nem lehet. Nem is tudom, hol hallottam, talán Törőcsik mondta, hogy az életben legfeljebb öt olyan szerep van, ami annyira jó csillagzat alatt születik - te is nagyon élvezed, a munka is jó, a rendező is, a darab is -, hogy varázslat az egész. Megijedtem, mert nekem már volt egy ilyen, a Barbárok, a debreceni Úri muri is hasonló volt, és a Kétfejűt is nagyon szerettem - akkor már csak kettő marad, ez nem túl jó.
MN: A Katonában egy évadban legfeljebb három előadásban szerepelsz, nyilván nem is mindig főszerepben - így nehezebb újra meg újra megugrani azt a bizonyos szintet. Mit lehet ezzel kezdeni?
TR: Semmit. Abban megtalálni, abba beletenni mindent, ami van, azt mindig a tökéletességig megoldani és csiszolni. Az alázat majd hozza azokat a szerepeket, amiket hoznia kell az életnek. Nem akarok türelmetlen lenni. Egy idő után úgyis kiforrja magát, hogy neked miket kell játszanod. Mindig annak kell utánajárni, hogy abban az évadban miért gondolták, hogy nekem kell eljátszanom azt a szerepet, hogy miért én kaptam. Egyébként a Katonában olyan pofátlanul tehetséges mindenki, hogy ha körbenézel, ilyen picire mész össze - olyan erővel, intenzitással, lelkesedéssel dolgoznak, hogy mind évi öt főszerepet érdemelnének.
MN: És amikor egy kritikus azt írja az Úri muriról, ahol Cserhalmival, Trill Zsolttal játszol együtt, hogy te vagy benne a legjobb, az nem segít, hogy ne érezd magad olyan picinek?
TR: Dehogynem. Bár én ilyenkor inkább azt érzem, hogy ezáltal igazolva van a helyem, hogy nem hiába hívott ide Zsámbéki, és hogy megnyugodhatok, hogy nem én vagyok a leghülyébb.
MN: Meddig tart egy ilyen megnyugvás?
TR: Hát... Úgy egy napig (nevet).
MN: A próbák közben már tudod, hogy az adott alakítás jobb lesz-e, mint a többi?
TR: Ez úgy van, hogy vagy pofán talál valami, vagy nem. A szerepnek meg kell találnia téged, különben akármilyen jó színész is vagy, ha nem a te szereped, akkor lehet, hogy el tudod játszani valahogy, de van, ami... ledob magáról. Nem tudom másképp mondani: előfordul, hogy hiába próbálkozom, hiába érzem úgy, hogy már mindent kipróbáltam, ledob az egész darab vagy az a szereplő. Olyankor kevesebbet tudok magamból adni.
MN: Vagyis egy szerepet meg lehet csinálni színészmesterségből és érzésből is?
TR: Igen, de az a baj, hogy én inkább érzésből tudok játszani, és nehéz úgy. A Barbárok egy részében például sírnom kell - de egy idő után nem ment, hiába erőltettem, nem jött, pedig meg van írva, hogy itt Anna Fjodorovnának sírnia kell. Nagyon megijedtem, nem tudtam, mit csináljak. Aztán egy barátom azt mondta, hogy soha nem szabad arra gondolnod, hogy sírnod kell, hanem kezdd el megint meghallani a mondatokat. Ez teljesen egyértelmű, de abban a helyzetben tök jó volt, hogy mondta. Utána egy ideig még nem tudtam sírni, de nagyon figyeltem - nem állapotot akartam játszani, hanem azt akartam, hogy bemenjenek ide a mondatok (a mellkasára mutat), és ez tényleg elindította. Mondják egyébként, hogy a színésznőknek nagyon könnyű sírni, ezért ha színésznő sír a színpadon, az nem akkora dolog. Van is ebben valami; például a Kétfejű végén is lehetne sírnom, hiszen pont olyan jeleneteim vannak: az elején elhagy a Lehel, aztán a végén visszatér, de egy gyerekkel. Ott amellett vagyok, hogy nem szabad magam elbőgnöm soha, ezáltal van bennem egy merevség. Próbálom azt az energiát, ami abban a helyzetben kijönne, összeszedni valahogy.
MN: Mennyire vettél részt A kétfejű fenevad próbáin így, hogy nagyrészt nem vagy a színpadon?
TR: A legelején meg a legvégén van egy jelenetem, meg van egy álomkép és egy magyar asszony - ezeken kívül végig fent ültem, néztem a monitort, és nagyon sokáig kötöttem, hogy átérezzem azt, hogy amikor a végén ott ülök és kötök (egy jó tízméteres, piros-fehér-zöld sálat - K. B.), az mit jelent. Hogy egy nő hogy áll a kötéshez. Én kötöttem azt a sálat.
