Magyar Narancs: A Téli utazás egyszerre játékos és elidegenítő szövegdráma az idő hatalmáról, a modern nő létezéséről a fogyasztói társadalomban, a szeretet hiányáról. Neked miért érdekes ez?
Börcsök Enikő: Nem volt még hasonló feladatom. Nem egy megszokott színházi formáról van szó, a nyelvezete is nagyon nehéz. Megpróbáltuk értelmezni a szöveget, megtalálni a humorát. A mondatok felkorbácsolják a nézők érzelmeit, még akkor is, ha nem pontosan értik. Ahogy Zsótér is mondta, Jelineknek zsidó humora van, amit nagyon kevesen értenek. Ironizál, kigúnyolja magát meg a társadalmat, ami körülveszi őt. Az utazás neki egy helyben ülés, hiszen rettenetesen elszigetelten élt, agorafóbiával, még az irodalmi Nobel-díjat sem tudta átvenni, mert képtelen volt emberek közé menni.
MN: Vallomásos, ahogy az elmúlásról, a figyelem hiányáról, az eltorzult értékrendről beszél.
BE: Ezek személyes, belső történetek. Az ember addig kutat magában, amíg egyszer csak rájön, hogy miről beszéljen. Arról, amitől meg akar szabadulni, a fájdalmairól, a szorongásairól. A Natasha Kampusch-történetben például a fájdalmas irigység húzódik meg olyasvalakivel szemben, aki köré a figyelem összpontosul. Csak arra figyelünk, amit a televízióban látunk, csak az a színész, aki ott szerepel, csak az a fontos, aki celeb. Olyan értéktelenné vált minden, amit teszünk, hogy időnként úgy érezzük, fel kell adni. Én mint színész még jó helyzetben vagyok, de a többi művésznek körülöttem, aki teszi a dolgát és nincs szem előtt, olyan, mintha hiábavaló lenne az élete.
| ||
MN: Marginalizálódott sorsú anyafigurát alakítasz a Viharsarok című filmben, aki belepusztul abba, hogy a fia meleg. Hogyan érintett meg a lepusztult tanyasi világ?
BE: Alföldi vagyok, Zalába is sokat járok, úgyhogy nincs meszsze tőlem ez. Látom, hogy a mai napig hogyan viszonyulnak a melegséghez az egyszerű vidéki emberek. Még nehezebben fogadják el, mint a nagyvárosokban. A nő, akit alakítok, mélységes fájdalmában, hogy nem tudja megoldani ezt a problémát, odáig megy, hogy elárulja a fiát.
MN: Rendre megtalálnak a súlyos történetek.
BE: Sok szörnyűség, tragédiák sorozata történt az életemben. Hosszú éveken át szenvedtem a vesebetegségemmel. A szüleim borzasztó körülmények között haltak meg. Az édesanyámat tíz évvel ezelőtt fényes nappal lelőtték az utcán. Előtte nem sokkal kaptam a második vesémet. Anyukám hónapokig ápolt, mire felgyógyultam, hazautazott, és akkor érte a lövés. Korábban is rengeteg olyan dolog történt velem, ami rám rakódott, valamitől mégis cipeltem ezeket a terheket. Volt, amikor ki tudtam adni magamból, mert megtalált egy olyan szerep. És van, amikor nem tudom, hova rejtettem, és egyszer csak kibukik.
MN: Kerested, hogy miért kapod mindezt?
BE: Hogyne, biztos azért kapom, hogy használni tudjam, de az okát nem értem. Fiatalkoromban sokáig keresgéltem, hogy vajon valaki üzen ezzel valamit, vagy valamit nem jól csináltam. Sok mindenben hittem, amiben ma már nem hiszek, a reinkarnációban, a homeopátiás gyógyulásban, a természetgyógyászokban. Megtanultam, hogy valamennyire muszáj a realitásban élni, a mindennapi örömöket megtalálni, ami lehet a főzés, a piac, a kert. Nem tudhatom, hogy másokra mennyit mér a sors, tehát nem berzenkedhetek ellene. Szerencsémre olyan alkat vagyok, hogy nem pusztulok bele. Inkább megerősödöm.
MN: Ezért foglalkozol sokat betegekkel, gyerekekkel?
BE: Nincs gyerekem, így annak a sok gyereknek, aki körülvesz, átadhatom a szeretetemet. Én is nagyon sokat kapok tőlük. Azt hiszem, tudok valamit nyújtani ezeknek a tiszta, ártatlan kis embereknek. A játék, az együttlét örömét, a közösségi élményt. A párommal, Tóth Józseffel találtuk ki a becsvölgyei tábort. Idén már harmadik alkalommal rendezzük meg héttől tizennégy éves korú gyerekeknek.
MN: A Nemsenkilény című monológgal az autisták világát hoztad közelebb az emberekhez. Mi indított arra, hogy velük foglalkozzál?
BE: A sógornőm gyógypedagógus, autista gyerekeket tanít. Nagyon érdekeltek az ő történetei, aztán a pszichodrámás Bácskai Juli a kezembe adta az Autizmussal önmagamba zárva című könyvet. Először improvizációs estnek szántam, de aztán úgy gondoltam, megérdemelne egy egész estés előadást. Mindenféle könyveket olvastam a témában, autista gyerekek és felnőttek naplóit. Feljártam a Vadaskertbe, ahol foglalkoznak velük, betekintést nyerhettem az életükbe. Az alapján találtam ki az előadás formáját, hogy ők kártyák: programok szerint élnek, máskülönben rájuk jönnek a különböző rohamok.
MN: Nem kell ahhoz autistának lenni, hogy valakiben rögzüljenek programok önzésből, előítéletekből, miegymásból.
BE: Mennyire ragaszkodunk a normális szóhoz, viselkedéshez! De ki mondja meg, hogy mi a normális? A jóisten leírta nekünk? A tízparancsolatot leírta, de azt mindenki be tudja tartani, aki emberként él. És az már mindegy, hogy mi az életfilozófiája, mit tart erkölcsösnek, vagy hogyan éli a szexuális életét. Képtelenek vagyunk eltérni attól, ami nem szokványos.
MN: A Rákospalotai Leánynevelő Intézet lányaival játszottál a Kérem, vigyázzanak című darabban. Hogyan kerültél kapcsolatba velük?
BE: Schwechtje Mihály rendezővel már korábban is sokat dolgoztam. Valamilyen filmes kurzust tartott az intézetben, és kitalálta, hogy csináljunk ott egy színdarabot két elítélt lánnyal. Azóta már szabadultak, és tartom velük a kapcsolatot. Elhoztam őket a Vígszínházba, hatalmas élmény volt nekik. Szeretném, hogy ezek a bolti lopásért vagy kábítószerezésért bezárt fiatalok ne higgyék azt, hogy csak egy út van, és felnőttként is bűnöző élet vár rájuk. Senki nem születik rossznak. Önmagától egy gyerek sem lesz bűnöző.
MN: A Nemzeti Vese Program nagykövetének is megválasztottak. Mi a feladatod?
BE: Budapesten és vidéken transzplantációra váró és dializált, főként felnőtt betegeknek hirdetjük a transzplantációt. Biztatjuk őket, hogy ez nem halálos betegség, szervátültetéssel is lehet élni. Nagyfokú tudatlanság, tájékozatlanság van még ezen a területen. A program másik része egy tíznapos nyári tábor szervátültetett és szervre váró gyerekeknek a Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért szervezésében. Együtt táboroznak a visszajáró családok a gyógyult gyerekekkel, akik biztatják a transzplantáció előtt álló sorstársaikat. A közösségbe tartozás mindenfajta betegségben erőt ad a másiknak.
MN: Miben változtatta meg a betegség a világképedet?
BE: Az élethez ragaszkodom sokkal erősebben. Nem keseredek el olyan könnyen. Megértem, de nem fogadom el, ha valaki csak tétlenül ül, és depressziós. Már nem tudom elviselni a tehetetlenséget. Lerázom magamról. Minden pillanatnak megpróbálok örülni, hogy a lehető legtöbb örömöt szerezzem magamnak és másoknak.
MN: Húsz éve vagy a Vígszínház tagja, öt év sorban állás után jöttek a nagy szerepek. Jelenleg hét darabban játszol, havonta legalább húsz alkalommal. Mi marasztal a színháznál?
BE: Egyrészt hozzám nőttek a kollégáim. Másrészt marasztal ez a pótolhatatlan épület, a nézőtér, az az ezer ember, aki esténként eljön. Lett volna, és volna is lehetőségem elmenni máshová. Ám azt az érzést semmi nem tudja pótolni, amit a Vígszínház színpada. Persze erő kell hozzá, hogy ne csak az ötödik sorig jussál el, hanem az egész nézőteret sugározza végig az energiád.
MN: A hónapokig húzódó pályáztatási cirkusz jobban összehozta a társulatot?
BE: Mindenképpen. Erősebb lett az összetartás, a kiállás egymásért eddig soha nem látott formában nyilvánult meg. Mindenki akart küzdeni, tenni valamit, vagy egyszerűen csak kiállni, és mutatni, hogy igenis, mi öszszetartozunk, és nem szeretnénk, ha bármi változás történne. A jövő titka, hogy mi lesz velünk. Nagyon nehéz volna ezt a helyet elhagyni. Remélem, hogy nem következik be.
