Tánc

Hodworks: Pirkad

  • Sisso
  • 2014. április 13.

Színház

A Hodworks Pirkad című produkciójának nagy híre ment a tavalyi bemutató után, több okból is. Telt házzal játszották újra ismét a Trafó színpadán.

Hód Adrienn koreográfiájára két pár mozdul a színpadon. Az angyalarcú, ám bestiális alkatú Cuhorka Emese és Molnár Csaba, az új idők fenegyereke alkotják az egyik duót, a másikat pedig a természetes iróniával megáldott Garai Júlia és Bakó Gábor táncpedagógus, a mozdulatok bölcse.

Az így már trilógiának is felfogható sorozat előző két része, a Basse Danse és az Ahogy azt az apám elképzelte díjazott darabok most már nemzetközi szinten is.Egy dologban tér el tőlük alapvetően a Pirkad: a táncosok végig meztelenek. Előzőleg is voltak a Hodworks munkáiban felszabadítóan gátlástalan feltárulkozásai a táncos testeknek, de ezúttal ruhát csak a darab eleji levetkőzés, majd ötven perc múlva a felöltözés során látunk. A csupasz, a megterheléstől és a súrlódástól hajnalpirkadathoz hasonló színűre váltó bőr lesz az egységes felület, az élő anyag. A meztelen test egészen másképp viselkedik a kemény fizikai munka közben. Az izzadt bőr nem siklik, inkább fájdalmasan megakad a műanyag táncszőnyegen, mi is felszisszenünk, annyira féltjük a lágyabb részeket, a végtagokat, a nemi szerveket, amelyek viszont egy ritmusváltással, egy másik mozdulatsorban groteszk hatást keltenek.

Komoly bolyongás ez a művészettörténet és a testkultúra útvesztőiben, gondolkodás a magunk kis élettörténetén és moralitásjátékain, Mizsei Zoltán kortárs komponista élőben kevert, belső morajaira. Egy biztos, a végére senki nem mosolyog hülyén, mint ahogy kezdetben azok, akik azért nézik meg az előadást, mert híre ment, hogy magas-kulturálisnak álcázott peep-show folyik itt. Van egy jó hírem: ebben a színházban a meztelenség nem pornó, hanem egészen természetes. Itt a testek foszforeszkálnak, ha izzadnak is. Az előadás pedig mindenkinek való, csak 14 éven aluliak és álszentek tartsák távol magukat.

Trafó, január 24.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.