Hód Adrienn koreográfiájára két pár mozdul a színpadon. Az angyalarcú, ám bestiális alkatú Cuhorka Emese és Molnár Csaba, az új idők fenegyereke alkotják az egyik duót, a másikat pedig a természetes iróniával megáldott Garai Júlia és Bakó Gábor táncpedagógus, a mozdulatok bölcse.
Az így már trilógiának is felfogható sorozat előző két része, a Basse Danse és az Ahogy azt az apám elképzelte díjazott darabok most már nemzetközi szinten is.Egy dologban tér el tőlük alapvetően a Pirkad: a táncosok végig meztelenek. Előzőleg is voltak a Hodworks munkáiban felszabadítóan gátlástalan feltárulkozásai a táncos testeknek, de ezúttal ruhát csak a darab eleji levetkőzés, majd ötven perc múlva a felöltözés során látunk. A csupasz, a megterheléstől és a súrlódástól hajnalpirkadathoz hasonló színűre váltó bőr lesz az egységes felület, az élő anyag. A meztelen test egészen másképp viselkedik a kemény fizikai munka közben. Az izzadt bőr nem siklik, inkább fájdalmasan megakad a műanyag táncszőnyegen, mi is felszisszenünk, annyira féltjük a lágyabb részeket, a végtagokat, a nemi szerveket, amelyek viszont egy ritmusváltással, egy másik mozdulatsorban groteszk hatást keltenek.
Komoly bolyongás ez a művészettörténet és a testkultúra útvesztőiben, gondolkodás a magunk kis élettörténetén és moralitásjátékain, Mizsei Zoltán kortárs komponista élőben kevert, belső morajaira. Egy biztos, a végére senki nem mosolyog hülyén, mint ahogy kezdetben azok, akik azért nézik meg az előadást, mert híre ment, hogy magas-kulturálisnak álcázott peep-show folyik itt. Van egy jó hírem: ebben a színházban a meztelenség nem pornó, hanem egészen természetes. Itt a testek foszforeszkálnak, ha izzadnak is. Az előadás pedig mindenkinek való, csak 14 éven aluliak és álszentek tartsák távol magukat.
Trafó, január 24.
