Tánc

Hodworks: Pirkad

  • Sisso
  • 2014. április 13.

Színház

A Hodworks Pirkad című produkciójának nagy híre ment a tavalyi bemutató után, több okból is. Telt házzal játszották újra ismét a Trafó színpadán.

Hód Adrienn koreográfiájára két pár mozdul a színpadon. Az angyalarcú, ám bestiális alkatú Cuhorka Emese és Molnár Csaba, az új idők fenegyereke alkotják az egyik duót, a másikat pedig a természetes iróniával megáldott Garai Júlia és Bakó Gábor táncpedagógus, a mozdulatok bölcse.

Az így már trilógiának is felfogható sorozat előző két része, a Basse Danse és az Ahogy azt az apám elképzelte díjazott darabok most már nemzetközi szinten is.Egy dologban tér el tőlük alapvetően a Pirkad: a táncosok végig meztelenek. Előzőleg is voltak a Hodworks munkáiban felszabadítóan gátlástalan feltárulkozásai a táncos testeknek, de ezúttal ruhát csak a darab eleji levetkőzés, majd ötven perc múlva a felöltözés során látunk. A csupasz, a megterheléstől és a súrlódástól hajnalpirkadathoz hasonló színűre váltó bőr lesz az egységes felület, az élő anyag. A meztelen test egészen másképp viselkedik a kemény fizikai munka közben. Az izzadt bőr nem siklik, inkább fájdalmasan megakad a műanyag táncszőnyegen, mi is felszisszenünk, annyira féltjük a lágyabb részeket, a végtagokat, a nemi szerveket, amelyek viszont egy ritmusváltással, egy másik mozdulatsorban groteszk hatást keltenek.

Komoly bolyongás ez a művészettörténet és a testkultúra útvesztőiben, gondolkodás a magunk kis élettörténetén és moralitásjátékain, Mizsei Zoltán kortárs komponista élőben kevert, belső morajaira. Egy biztos, a végére senki nem mosolyog hülyén, mint ahogy kezdetben azok, akik azért nézik meg az előadást, mert híre ment, hogy magas-kulturálisnak álcázott peep-show folyik itt. Van egy jó hírem: ebben a színházban a meztelenség nem pornó, hanem egészen természetes. Itt a testek foszforeszkálnak, ha izzadnak is. Az előadás pedig mindenkinek való, csak 14 éven aluliak és álszentek tartsák távol magukat.

Trafó, január 24.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.