Az előadás jó egy éve készült, aztán nagy szünet után felújította a koreográfus, átrendezte kicsit, szóval tulajdonképpen egy újrabemutatót láthattunk, táncos elmélkedést egy korábbi elgondolásról. Maday Kinga Tímea, Hámori József és Jellinek György előadása a mozdulatlannak és csendesnek hitt tárgyak világát festi le, tele érzelmekkel, filozofikusan és parádémentesen.
Maday és Hámori, a Gangaray Dance Company koreográfusai egy párt alakítanak, kapcsolatuk tele van fájdalmas klisékkel, talán már el is romlott, és azért ölik egymást. De mint egy romantikus csendéleten, tökéletesnek tűnhet, kerek egész, szépek a formák. Jellinek, a Magyar Nemzeti Balett táncosa a furcsa házibarátot alakítja, békítő szinkrontáncokba bocsátkozik a főfigurákkal, illetve nyugtalanító rezonőr is tud lenni. Van, hogy együttműködik könnyedén, van, hogy egy fekete esernyő a partnere, mintha egy elegáns Magritte-figura perdült volna táncra, és örömében önmagát ugrálná körül.
Gyanús és kicsit kényelmetlen az egész. A karcos nőfigura és a légies férfiak ellensúlyozzák egymást. Zene helyett időnként fülsértő varjúkárogás vagy mechanikus gépzaj hallható, ami Pataky mozdulatrendszerével együtt szövevényes, misztikus világot alkot, még akkor is, ha füllel nehezen elviselhető. El kell gondolkodnunk, hol a másik ember határa, mibe nem szólhatunk bele, és merre érdemes menni, amikor már nem önmagunk vagyunk. Szép a színpadra alkalmazott rendszer, ugyanakkor nem egyenletes a kivitelezés, meg-megtörik a lendület is. Szóval megér egy újra-újragondolást: lehet ez egy örök darab.
Bethlen Téri Színház, március 7.
