Színház

A Frenák Pál Társulat előadását a CAFe Budapest programján mutatták be a Müpában egy teljesen megújult társulattal, jórészt a Táncművészeti Egyetem modern szakos végzőseivel. Tánc az erőszakról, a zsinórpadlásról lelógatott, több méter hosszú bambuszrudak között, vészjósló világításban, kibírhatatlan hangorkán közepette.

A felvétel nem adhatja vissza a színház lényegi élményét, de törekedhet rá, miközben számos más funkciót is betölthet. Számba vettük a műfaj magyar történetét a Kádár-kori kultúrpolitikától a mai csúcstechnológiáig.

A Nemzeti Színház társulata születésnapján köszöntötte a színművészt.

„Bár sápadtak vagyunk és kimerültek” – szólal meg az öltönyös, szemüveges király, akit egy pici aranykitűző különböztet meg öltönyös társaitól. És persze a hatalma. A mondat majdnem ismerős, de csak majdnem: pontosan úgy beszél, többes szám első személyben, mint a Hamlet zsarnoka, Claudius.

Ha olyan színházkultúrában élnénk, amelyet nem a rendezők uralnak, hanem a drámaírók, és egymást érnék a kortárs darabok bemutatói a legkülönbözőbb témában, egy ilyen darab érdekesnek hatna vagy jobban „elmenne”.

Hangos sikerek, a magánszféra és a közszféra szoros együttműködése, minden időben jó politikai kapcsolatok, gátlástalan önreklám és határozott önérvényesítés jellemezte eddig KERO® hosszú igazgatói működését.

A színházi adattárak majdnem száz magyar Hamlet-bemutatót jegyeznek. Ennek ellenére még soha nem játszotta a Vígszínház, a Nemzeti Színház(ak) pedig legalább két tucatszor. Mindez egy olyan korszakra mutat, amikor a színházak profilja Budapesten élesen különvált. A Víg dolga elsősorban a szórakoztatás volt, a Nemzetié a nevelés. Ezeket a profilokat, a „komoly” és a „könnyű” szétválasztását nemcsak az idő számolta fel a művészet minden területén, de a „komoly” is eléggé könnyűvé vált színpadainkon.