Fehér Ferenc: The Station című új előadása két magára hagyott, bezárt, valami szörnyűséget túlélő fiúgyerekről mesél. Kizárólag mozdulatokkal, és ahogy azt Fehértől, a hazai kortárs tánc Kaspar Hauserétől megszokhattuk, öntörvényűen, a saját, különleges fizikumára szabott rend szerint. Kezdettől a gépiessé fajuló, szabálytalan táncot csodálhattuk darabjaiban, amelyen keresztül többé vagy kevésbé betekintést engedett a mélyebb lelki bugyrokba is, olykor humort sem nélkülözve. Ebben az előadásban viszont jó széles ablakot nyit a sötét titkokra, és hagyja a nézőt belezuhanni egy szürreálisan nyomasztó, kafkai világba, ahol nagyítóval kell keresni az iróniát. A szürkületi zónából, egy teljesen egyszerű színpadképből indít a Mikó Dáviddal közös duó – fénykör, füst, sötét –, monoton mozdulatokkal, egyszerű, de elképesztő tempójú talajkombinációkkal érzékeltetve az idő múlását egy metaforikus állomáson, megállókkal a gyerekkor és a felnőtté válás között. A „testvérpár” a közösen elszenvedett traumák különféle feldolgozási stációit mutatja fel duókban és szólókban: egymásrautaltságukat, kitörési próbálkozásaikat, pusztító párharcaikat hátborzongató tempóban. A kontakttechnika egy sajátos válfaját vegyíti a keleti harcművészetek kivonatával, el-eltünedezve, majd újra felbukkanva a ködös fényfolyosókban. Ami különleges, hogy Fehér szinte mágikus fizikai jelenléte nem nyomja el a fiatalabb társét, de pont emiatt lehetett volna Mikóból egy kicsit több. Viszont a transzig pörgették a tempót, mielőtt eltűntek, mint a pályaudvaron az ütközőket átszakítva keresztülrobogó gyorsvonat.
MU Színház, október 13.
