A Magyar Televízió 1957-es alapítását követően, a kezdetektől készültek színházi közvetítések. A televíziózás különböző korszakaiban hol a kor technikai lehetőségei határozták meg a sugárzás módját, hol szerkesztők, rendezők, színházvezetők, esetleg politikusok döntöttek az előadás tévés megjelenésének mikéntjéről. A magyarországi televíziózás korai időszakában legalább heti egy színházi előadást adott a tévé; ekkor még minden élőben ment, mert nem volt rögzítéstechnika. Úgy oldották meg a közvetítést, hogy mikroállomást helyeztek el a színház vagy a környék egy épületén, fellőtték a jelet a Széchenyi (akkor Szabadság)-hegyen lévő „Hargitára”, majd onnan a Szabadság téri tévészékházba, így került adásba.
Mindenki transzban van
Bár ekkor még hiányoztak a felvételek tárolásához szükséges eszközök, a szakemberek ennek ellenére törekedtek az archiválásra, és ügyes-bajos módon, nem kevés pénzért, de sikerült például megőrizni Az ügynök halála legendás 1959-es előadását Tímár Józseffel a címszerepben. Az MTV épületében egy úgynevezett Tr-szobában a monitoron megjelent élő képet egy Telerecording berendezéssel rögzítették két filmfelvevőgéppel váltva filmszalagra – ám szerzői jogi problémák miatt azóta sem sugározhatták az előadást. Később megnyílt a lehetőség az egyenes, élő adású színházi közvetítések mellett a felvett anyagok leadására is, Szolnoki András televíziós szerkesztő, producer szerint azonban „az élő felvétel jobbat tesz. Mindenki transzban van, a tudása legjavát nyújtja, olyan fokú a koncentráció, hogy jobbá válik a játék felvétele. Kiváló minőségű anyagok jöttek létre így, mert nem volt hibalehetősége sem a televíziós stábnak, sem a színészeknek, nem lehetett pótfelvételt készíteni, újravenni egy-egy jelenetet, amikor már hazament a közönség.”
A közvetítés és az akár tévéjáték minőségű felvétel között jelentős technikai különbség van. Az élő sugárzás alkalmával hagyományosan például egy-egy kamerát jobb- és baloldalt elöl, kettőt pedig hátul középen helyeztek el. De a színháztörténeti jelentőségű kaposvári Marat halálát például úgy vette fel Márton István tévés szakember, hogy jobb és bal oldalon előre is két-két kamerát állított, kettőre ezek közül pedig olyan optikát tett, amellyel az adott helyről is totált tudott mutatni. Ettől olyan lett a közvetítés, mintha tévéjáték lett volna – hogy nem az, csak abból derült ki, hogy hallható volt a közönség reakciója.
Leszól a hatalom
Több olyan előadást rögzített a tévé, amely kultúrpolitikai okokból aztán mégsem mehetett adásba, legalábbis egy darabig nem. Ilyen volt az 1981-es Marat halála is, amely csak ’89 után vált láthatóvá, de Csurka István Pesti Színház-beli Deficitje vagy Örkény Pisti a vérzivatarban című darabja is jó ideig dobozban állt. Paál István 1977-ben az Übü királyt vitte színre Pécsen, és bár felvételt nem készíthetett róla az MTV, a Színházi album című műsorba benyomták a szerkesztők, így átfogó összeállítást csináltak az előadásról, és interjút készítettek az alkotókkal. Lement adásba, majd másnap megcsörrent a szerkesztőségi telefon, a vonal végén pedig személyesen Aczél elvtárs közölte, hogy „utolsó eset volt”.
Tévés színházi szakemberként Szolnoki 1975-től a 2000-es évek elejéig vett részt színházi közvetítések létrehozásában, Koltai Tamás és Virág Katalin társaságában „éjjel-nappal” színházban volt, 150–200 bemutatót látott évente, amelyek közül a közszolgálati tévé aktuális műsorpolitikájához mérten válogathattak változó számú előadást. Mint mondja, amíg a köztévé köztévéként funkcionált, soha nem szóltak bele a válogatási szisztémába, a legmagasabb művészeti értéket közvetítő darabot vették fel vagy közvetítették. A felvételek előtt műszaki szemle és kamerapróba előzte meg a munkát, valamennyi közreműködő, a közvetítőkocsi műszaki vezetőjétől kezdve az összes operatőrön át a hangmérnökökig megnézte az előadást, hogy önállóan is képet tudjon alkotni a saját kameraállásáról, de tudja, azon kívül is, mi zajlik a színpadon, hol vannak az előadás hangsúlyai („mert nem biztos, hogy azt kell mutatni, aki beszél, meglehet, inkább azt, aki hallgatja”). A közvetítés rendezése közel olyan érdemi feladat, mint az előadás rendezése, mert a tévében nyilván nem azt az előadást látja a néző, amit a színházrendező színre vitt.
Az új Nemzeti Színház első díszbemutatóját, a Szikora János rendezte Az ember tragédiáját élőben adta 2002. március 15-én az MTV. Visszaemlékezések szerint Orbán Viktorék kifejezett kérése volt, hogy közvetítsék a premiert, nem számított a színházat vezető Schwajda György, a rendező vagy a színészek, tévések ellenvéleménye. Nem szokás ugyanis bemutatót közvetíteni, mert a felvételhez át kell fényelni az előadást, ami egy debütálás alkalmával szinte lehetetlen, nincs az a rendező, aki belemenne. Főműsoridő ide, színházavatás oda, Szikora sem engedte, hogy belenyúljanak az előadásba, ilyenformán nem voltak megfelelőek a körülmények a közvetítéshez, de úgy-ahogy lezajlott.
| ||
Jelenleg az M5 kulturális csatorna ad le egykori felvételeket, de új színházi felvételekre, élő közvetítésekre évek óta nem kerül sor – kivéve a Thália Színházban, amelynek a kultúrpolitika erős embere, Kálomista Gábor az ügyvezető igazgatója. Úgy tudjuk, hogy ez a katasztrofális helyzet változhat, nemrég 20 előadás tévés közreadását helyezték kilátásba.
A köztévé színházi felvételeit a Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) őrzi és gondozza, de a színházi archívumokban is elérhetők (erről lásd: A felejtés ellen, Magyar Narancs, 2017. március 9.). Sok egyéb műsor és film mellett az előadásokat is meg lehet nézni akár online is, vagy ha a neten keresztül csak egy-egy részlet elérhető, teljes terjedelemben az úgynevezett NAVA-pontokon, országszerte számos könyvtárban, iskolában, múzeumban, közösségi házban és egyéb intézményben.
Túl a színházon
Mára számtalan lehetőség nyílt meg az előadások közvetítésére, a technika fejlődése szinte mindent lehetővé tesz, ennek ellenére nem minden színházi produkció közvetíthető. Legyőzhető viszont a távolság, a világ számos intézménye partner online közvetítésekben vagy olyan felvételek készítésében, amelyeket aztán mozikban vagy más színházakban vetítenek.
| ||
Ezek közül kiemelkedik a londoni National Theatre, amely 2009-ben indította el NT Live című programját. Először csak a saját előadásaikat sugározták Nagy-Britanniában, de mára ugyanaz a produkciós csapat több vezető angol színház előadásait közvetíti élőben, HD minőségben 55 ország 2 ezer mozijában, illetve más kulturális intézményében – Magyarországon például az Urániában. Saját adataik szerint már 6 milliónál több jegyet adtak el ezekre a vetítésekre. Promóciós anyagaikban azt hangsúlyozzák, hogy bár a színházi élményt nem tudják és nem is akarják visszaadni, a nézők mégis részesei lehetnek egyfajta közösségi érzésnek, hiszen szerte a világon egyszerre élik át ugyanazokat a pillanatokat. A legnagyobb nézettségű produkciójuk a Hamlet volt, az az előadás, amelynek végén a főszereplő filmsztár, Benedict Cumberbatch minden alkalommal kilépett a szerepéből, és egyebek közt arra buzdította a közönséget, hogy adakozzanak a menekültek javára. Ezt összesen 550 ezren látták a világ mozivásznain. Az NT Live másik nagy vívmánya az iskolai program, amelynek keretében mára minden második angol osztályteremben elérhetővé váltak a legjobb színházi előadások felvételei.
