Tánc

A butoh és a lányka

HIR-O

  • Artner Szilvia Sisso
  • 2017. november 26.

Színház

A Frenák Pál Társulat előadását a CAFe Budapest programján mutatták be a Müpában egy teljesen megújult társulattal, jórészt a Táncművészeti Egyetem modern szakos végzőseivel. Tánc az erőszakról, a zsinórpadlásról lelógatott, több méter hosszú bambuszrudak között, vészjósló világításban, kibírhatatlan hangorkán közepette.

Frenák Pál ebben a munkában a hirosimai atomkatasztrófa áldozatainak állít emléket, miközben társadalmunk felelősségeire, a hatalom bántalmazásaival szembeni tűrőképességünkre, egymás iránti empátiánkra kérdez rá sűrű szövésű absztrakciókon keresztül. Nem állít semmit, csak ordítva meséli a brutalitás és kiszolgáltatottság történetét, hétköznapi kapcsolati hálóinkat is feltárva, szokás szerint letisztult mozdulatokkal, kemény effektekkel. Alain Resnais Szerelmem, Hirosima című filmjének motívumaiból és a japán butoh táncból inspirálódott a munka. A 20. század második felében született butoh a háború utáni generáció lázadása volt az üresnek és hazugnak érzett hagyományos japán színházi formákkal szemben. Egyértelmű, hogy Frenák kedvenc filozófiája ez. Ennek az avantgárd, a gravitációval újra dialogizáló furcsa táncirányzatnak az egyik legismertebb csapata az Amagacu Usio által 1975-ben alapított Szankai Dzsuku, amelynek legendás előadásai is átszűrődnek Frenák munkáján.

Fehérre festett arcok, testek, pirosra mázolt mellbimbók, pillangós kimonók, szolárium-szemüvegek, fekete alsóneműk, geometrikus, változó formákból és fényekből építkező színpadkép, a sarkukból kifordítva mozgó, lebegő háromszögek, a táncos testek változó dinamikájú becsapódásai, a disszonáns és harmonikus hangok szürreális egymásba mosódása és a megtörő ritmusú világítás mind azt sugallja, hogy hiába egyenes a világ, mégsem tudunk haladni, ha mi ferdén állunk benne.

Frenák ezúttal is sokkoló koreográfiájában a kegyetlen fizikalitás a hatáskeltés legfontosabb eszköze. Meg persze az egyszerűnek látszó, mégis fenyegető díszletelemek, amelyekkel a táncos együttműködés akrobatikus tudást, rutint igényel. Több mint tíz szóló-, duó-, trió-, illetve csoportos jelenetre osztható az előadás, és mindben szerepe van a bambuszrúdnak, amely a japán mesebeli, szörnyekkel teli erdőt szimbolizálja, amely egyszerre véd és fenyeget. A rudak vagy fel vannak függesztve, és azokon hintáznak a táncosok mint kínzóeszközön, vagy függőlegesek, és óriási, meghosszabbított karként funkcionálnak. Az indusztriális zene, a fülsértő zajok néha ellentétbe kerülnek az időnként lassan hömpölygő, harmonikus színpadképpel. Több fáziseltolódás is keletkezik így, mintha párhuzamos valóságok jelennének meg a színpadon, de persze egyszerűen fogalmazhatunk úgy is, hogy filmes megoldásokat alkalmaz a koreográfus, mérnök és rendező. Az biztos, hogy ezt a Frenák-előadást nehezen zavarta volna meg bekapcsolva hagyott mobiltelefon vagy egy mögöttünk széket rugdosó néző, esetleg sor közepéről menekülő társaság. Aki kondicionálva van a Frenák-féle „kényelmetlenségekre”, mert ismeri a koreográfus sötét tónusú, de egyébként sűrű önidézetekkel és szép pillanatképekkel oldott előadásait, annak is megterhelő volt ez a darab. Nehéz nézőnek lenni, ha egy ekkora színpadi tér minden pontjának különleges jelentősége van. Ha a géppuskaropogásban a háttérben lassan átúszó lányalakot és a tapsrendre villámgyorsan ki-berohangáló társulatot is követnie kell.

Müpa, október 11.

Neked ajánljuk