John Buchan híres kémregényén vagy a klasszikus Hitchcock-filmen is kezdhetjük a sort, ha Patrick Barlow krimiblődlijéről szólnánk, ám éppígy emlegethetjük akár Sinkovits Imre nevét is. Hiszen a magyar színháztörténet máig őrzi az ő színészi átváltozó bravúrjának emlékét: A három testőr 60-as évekbeli előadásain eljátszott 18 különböző szerepet, fehérszemélytől a törpéig. Ez a szerepváltó és karikírozó tehetség meg a túlhabzó bohóctemperamentum, s persze nem mellesleg a mindezek csúcsra járatásához elengedhetetlenül szükséges színészi fegyelem adja ugyanis a 39 lépcsőfok lényegét – és egyszersmind egyedüli értelmét is. Ez a kiscsoportos színészgyakorlat és ruganyossági próba a Madách Színház után most a Játékszínben szabadult el, és a végeredmény már a bemutató estéjén dicséretesen összecsiszoltnak és szerethetőnek bizonyult. Az előadás alapregisztere az egész pályás túllicitálás: a Nagy Sándor és Szirtes Balázs által elővezetett bő két tucat figura részben bohózati, részben pedig burleszkhumorban pácolt, és Lévay Viktória számára is adott a hálás lehetőség, hogy minden szégyenérzet nélkül adjon egyszer kémnőt és vampot, másszor meg elvágyódó skót háziasszonyt. Mindössze Lengyel Tamásnak kell beérnie egyetlen szereppel, az viszont a főszerep, és Lengyel a röhögős kémhistória középpontjában készségszinten kamatoztatja megvesztegető sármját, pontosabban annak kikacsintós önparódiáját. A színészek számára Horgas Ádám rendezése, koreográfiája és videóanimációi diktálnak sebes iramot, s a vetített háttérrel összejátszó szereplők korántsem mellesleg az ütemérzék és a színpadi fegyelem példás fokát is jól szemléltetik.
A néző legfeljebb azt sajnálhatja, hogy Barlow érezhetően ejtette blődlijének (vagy elegánsabban: farce-ának) befejezését, és a sztori ellankadását most a Játékszín lendületesen igyekvő produkciója sem tudja igazán leplezni.
Játékszín, október 14.
