"Szeretem ezt a sokféleséget" - Bánki Gergely színész

  • Kovács Bálint
  • 2009. május 14.

Színház

Érettségi után néhány évvel a Krétakörhöz került, és ott is játszott a társulat két évvel ezelőtti feloszlásáig. A budapesti színháznéző jelenleg hét különböző előadására tud jegyet váltani, emellett játszik filmekben, és tagja a SzínészTáncZenekarnak is.

Magyar Narancs: Tizenkét évesen kóstoltál bele először a szakmába a Cilinder Gyermekszínpadnál, és szerepeltél az MTV2 Kölyökidő című műsorában is. Mi maradt meg benned ezekből?

Bánki Gergely: Néhány emlék. A Kölyökidő minden benne szereplő gyereknek baromi nagy élmény volt, én is tökre élveztem, büszke voltam rá nagyon - az nagy dolog volt. A Cilinderrel is nagy szerencsém volt, mert egy fantasztikus emberhez, Erdősi Zsuzsához kerültem, aki sajnos már nem él. Nagyon sokat tanultam tőle. Elég hülye gyerek voltam, amikor odakerültem, ő szedett ráncba, nagyon kemény nő volt. Úgy fogta fel ezt az egészet, hogy a színjátszás remek lehetőség arra, hogy a közösségi létezés élményét és szabályait megtanítsa nekünk. Nem arra koncentrált, hogy ezek itt kis színészjelölt porontyok, neveljünk belőlük profi színészeket, hanem sokkal inkább az emberi oldalunkat erősítette, építgette.

MN: Ezután egyértelmű volt számodra, hogy felnőttként is színész leszel?

BG: Nekem sose volt egyértelmű semmi. Iszonyú szkeptikus ember vagyok, mindent körüljárok vagy tizenöt oldalról, ami egy borzalmas bizonytalansággal ruház fel, bár ezt már megtanultam valamelyest kezelni. Sokszor irigyeltem azokat, akiknek volt egy határozott álmuk, mindegy, hogy lett-e belőle valami vagy sem. Ha tőlem megkérdezték volna, hogy mi akarok lenni, mondtam volna egyszerre vagy nyolc dolgot. Eleve nem volt meg bennem ez a korai tudatosság, az pedig végképp nem, hogy pontosan tudjam, ezért tenni is kell, és keményen teperni, felvételizni a színművészetire és hasonlók. Kósza, éretlen ábrándok persze voltak, hogy milyen jó lenne igazi színpadra állni, de mindezt komoly, kemény vágyként nem éltem meg.

MN: Végül hogy lettél színész?

BG: Érettségi után Erdősi Zsuzsa adott egy jelentkezési lapot egy zalaszentgróti színész-rendező táborba. Én Ascher Tamás csoportjába kerültem - ahová Schilling Árpád is -, és két hétig dolgoztunk, mint az állatok, fantasztikusan jó volt. Olyan emberek vettek körül, akik ugyan egyidősek voltak velem, mégis olyan tudatosan törtek előre, akarták és csinálták ezt az egészet, hogy hozzájuk képest iszonyatosan le voltam maradva. Ott jöttem rá, hogy a színészethez az ábrándozásnál milliószor több kell. Valahol itt dőlt el. Utána felgyorsultak az események, felvételiztem a színművészetire, de nem vettek fel, és csináltam közben az Új Színház stúdióját is. Egy-másfél év múlva felhívott a Schilling, hogy akar csinálni egy előadást, nem lenne-e kedvem részt venni benne. Mondtam, hogy dehogynem - és az már a Krétakör volt.

MN: Mit látott benned a táborban Schilling, hogy téged hívott fel?

BG: Látod, ezt azóta sem kérdeztem meg tőle. Akkor egyébként az Új Színház stúdiója miatt már valamivel jobban tudtam, mi a dörgés, de kellett egy jó idő a Krétakörben, amíg megtaláltam magam.

MN: Többször felvételiztél a színművészetire - aztán végül abbahagytad.

BG: Volt egy borzalmas harmadik fordulóm, az elvette a kedvem. És közben arra is rájöttem, hogy az intézmények engem mindig nyomasztanak, félelmet, szorongást keltenek bennem, nem tudok ott igazán funkcionálni.

MN: A Krétakör is intézmény volt a javából, százmilliós költségvetéssel.

BG: A végére tényleg az lett, de nem úgy indult: tréninggatyában nyomtuk a Szkénében, mindig befizettünk ötszáz forintot, hogy legyenek kellékek. A végére kinőtte magát, és tudott is nyomasztani, de nem annyira - kezdtem felnőni addigra.

MN: Hogyan érintett a Krétakör feloszlása?

BG: Azt hiszem, összességében pozitívan. Érzelmileg persze nagyon felkavaró volt, hiszen szinte az iskolapadból kerültem oda, és ez a tizenkét év nagyon intenzív együttlét már nyilván életem végéig el fog kísérni. De nagyon sokat tanultam belőle, és ez a tapasztalat ad egyfajta magabiztosságot. Másrészt pedig a mai napig azt érzem, hogy a feloszlás nagyon sok dolgot felszabadított bennem. Ebben benne van ez az intézményi létből való szabadulás is, de az is, hogy ugyan a Krétakörben szerencsére mindig közösségi munka folyt, szükség volt mindenki kreativitására, de az én bizonytalanságommal és határozatlanságommal úgy éltem ezt meg, hogy nem tudom saját magamat teljes egészében kibontakoztatni. Voltak részsikereim, de alapvetően mindig úgy éreztem, hogy magamba szorul egy rész belőlem. Amikor véget ért, úgy éreztem, most a kezembe került egy olyan lehetőség, amikor csak én határozhatom meg, hogy mi történjen velem. Itt az alkalom, hogy kibontakoztassam magam, aztán vagy kezdek vele valamit, vagy nem - csakis az én dolgom.

MN: Milyenek a lehetőségeid szabadúszóként?

BG: Ez egy iszonyatosan kiszolgáltatott helyzet. Nem akartam társulathoz menni, mert - minden pökhendiség nélkül - azt éreztem, hogy nem tudnék hová menni a Krétakör után, mert nagyon egyedülálló volt, ahogy az közösségként tudott működni. Kőszínházban pedig, ami megint csak intézmény, nem tudnám magam elképzelni, legfeljebb egy-egy előadásra. Több a jó dolog a mérlegen a szabadúszás mellett, mint a rossz, de azért mindig letörlök egy nagy adag izzadságot a homlokomról, amikor csörög a telefonom, és valaki azt kérdezi, hogy lenne-e kedvem benne lenni valamiben. Ebben az évadban, hál' istennek, volt munkám, de azért voltak olyan hetek, amikor nagyon be voltam szarva.

MN: Csak az elkövetkező néhány héten hét különböző előadásban fogsz játszani. Ezt hogy bírod?

BG: Van olyan alkotó, aki egyszerre egy dologra szeret ráállni, nem foglalkozik semmi mással, de annak elmegy a legmélyére is; hozzám közelebb áll a változatosság, szeretem ezt a sokféleséget. Egyébként ez a hét előadás egyáltalán nem jelenti, hogy havi százhetvenszer állnék színpadra, mert ezek legtöbbjét egy előadás létrehozására összeállt színészek adják elő, ami nagyon megnehezíti a szervezést, csak havi néhány előadást lehet összehozni. Viszont ezek az egy-egy produkcióra összeállt társulatok sokkal izgalmasabbak, sokkal működőképesebbek, sokkal produktívabbak lehetnek, mint a bebetonozott társulatok a folyamatos kényszerszereposztásokkal. Nagyon érdekesek ezek a találkozások, én úgy érzem, hogy rengeteg új kreativitás mozog a levegőben. Vétek nem kihasználni ezt, márpedig az állandó társulatok a maguk nehézkedésével eleve nem nagyon képesek erre.

MN: Egyik új előadásod Etgar Keret A trükkje a Gólem Színházzal.

BG: Az nagyon érdekes, mert csak ketten játszunk benne Schmied Zolival. Egy átlagos előadásban van melletted tíz másik színész, ami egyfajta védettséget ad az embernek; megoszlik a felelősség. Itt erről szó sincs: a néző csak azt kapja, amit mi ketten produkálunk, amit ketten tudunk adni - ez nagyon furcsa érzés. Már a próbafolyamat alatt kapiskáltam, hogy kemény lesz, de igazán csak a bemutató után, a meghajlásnál éreztem, hogy itt csak ketten hajlunk meg, csak kettőnknek tapsolnak, vagy nem tapsolnak. Nem arról van szó, hogy úristen, rajtam áll vagy bukik minden: hanem úgy látom a nézőket, mint a gyerekeket, akik rám vannak bízva, és én vagy tudok nekik adni valamilyen élményt abban a másfél órában, vagy nem. És ha nem, akkor ők szomorúak lesznek.

MN: A rendező, Borgula András Tel-Avivban szerzett diplomát színházi rendező szakon. Máshogy rendez, mint a többiek, akikkel dolgoztál?

BG: András már a legelső próbán elmondta, hogy Izraelben egész más a színházi kultúra, mint itthon. A magyar színház rendezőközpontú: a rendező hoz egy darabot, amit megrendez a saját koncepciója alapján, ő irányítja a színészeket. Izraelben pont az ellenkezője történik, ott a színész határozza meg az előadás milyenségét, ő fémjelzi az előadást, nem a rendező. És valóban: András nagyon rövid idő alatt lerendelkezte a darab elejétől a végéig, hogy ki mikor és hol legyen. Utána pedig, ha megkérdeztem, hogy akkor most a karakterem ezt és ezt miért mondja, mit gondol közben, mindig válaszolt. De ha nem kérdeztem, nem mondott semmit, hagyta, hogy mi építsük fel az előadást Zolival.

MN: A trükk után beugrottál Kárpáti Péter már egy ideje futó Szörprájzparti című szobaszínházának házigazdaszerepére.

BG: Amikor először láttam az előadást, nem értettem, hogy ilyen miért nincs máshol, ha egyszer itt ilyen jól működik, ilyen baromi jó hangulata van. Pedig a szobaszínház régebben létező műfaj volt. Mivel a néző itt nem színházba megy, hanem az Astoria aluljárójából viszik fel egy buliba, ahol zene szól, az emberek tökmagot esznek, és aki akar, kimehet a konyhába rágyújtani, az egésznek nincs meg ez a rossz értelemben vett színházi hangulata; már ez az érkezés szétveri a színházi sztereotípiákat. Az pedig, hogy nincs igazi szerepem, hanem a hangulatot kell felpörgetnem nem színészként, hanem egyfajta porondmesterként, remek alkalom arra, hogy eddzem magamban azt, ami én vagyok. Van egy mondás, amit nagyon szeretek: minden ember számára van valami, amiben ő a legjobb a világon, ha más nem, a saját kézírásának az elolvasása. És ezt a valamit szerintem nagyon fontos megtalálni; még ha nem is használom, akkor is ott van egy biztosíték a zsebben.

MN: A közönség hogyan reagál ebben a közegben?

BG: Eddig még egyszer sem éreztem úgy, hogy meg kellene dolgoznom azért, hogy egy labda visszajöjjön - nagyon szeretem ezt a szerepet. Régebben pedig féltem az ilyen nagyon közvetlen színész-néző kapcsolatoktól, de ennek a leküzdésében többek között segített Vajdai Vili TÁP Színháza, ahol minden arra épül, hogy az ember kiáll a színpadra, és ökörködik valamit. A lényeg, hogy minél cikibb legyen, és minél nagyobb az égés, annál jobb; ha meg tényleg jót csinál, az azért jó. Nem lehet olyan érzéssel lejönni a színpadról, hogy ezt elszúrtam, és ez nagyon jól oldja az ilyen félelmeket.

MN: De ha féltél a közvetlen színész-néző kapcsolattól, miért mentél el mégis a TÁP-ba?

BG: Pont azért. Iszonyúan izgat mindmáig a stand-up comedy, az a helyzet, amikor csak egyetlen dolog jut érvényre: az adott fellépő személyisége, és az vagy hatással tud lenni másokra, vagy nem, mindenesetre más eszköz nem áll rendelkezésre a figyelemfelkeltésre. Ez a lehetőség van megadva a színésznek a TÁP Színházban. Másrészt nagyon érdekel a humor is, imádok nevettetni, nagyon szeretem, ha az emberek nevetnek, akár rajtam is. Én mindig azt érzem, hogy ha valaki már nem tudja érzékelni a humort, legyen az akár megbotránkoztató vagy szokatlan is, akkor ott nagyon nagy baj van.

Neked ajánljuk