"Úgy érzem magam, mint töpörtyűn a koktélcseresznye" - mondja Roki, a konferanszié, vagyis Pindroch Csaba, a konferanszié A lovakat lelövik, ugye? című táncmaratonban. Én fordítva láttam: koktélcseresznyében a töpörtyűt, Vígszínházban a valóságshow-t. Erősen magyarított változat készült Horace McCoy regényéből - a helyszín Csopak, a fődíj tízmillió forint. A szöveget a színlap szerint "a Vígszínház" készítette; gondolom, ez olyasmit jelenthet, hogy a poénokat a szereplők hordták össze a megannyi valóságshow-ból, a hírekből meg a fantáziájukból. Ugyanígy keletkeztek a figurák is, mármint a táncmaraton résztvevői - kissé túlságosan ügyelve az "életszagra", melynek természete, hogy színpadon nemigen tűri az ügyelést. Vagy van, vagy nincs.
Fotó: Dömölky Dániel
Van vak fiú, terhes anya, a pályáról kisodródott színésznő, temetkezési vállalkozó, tanár, kalandor, külvárosi dizőz, háromgyerekes házaspár, a képviselő apukától elbitangolt tinilány - és mindnek nagy pénz a tízmillió, ez az ő közös nevezőjük. És van a stáb: a főnök, akinek minden zsebre megy, a kidobóember külsejű felügyelő meg a konferanszié.
Eszenyi Enikő szemmel láthatólag nem akarta eldönteni, hogy előadást rendez egy táncmaratonból, vagy inkább táncmaratont rendez színészekkel. Inkább az utóbbi történik: műsort kapunk, mi játsszuk a közönséget, és mikor kezdetben vonakodunk tapsolni, mert úgy viselkedünk, mintha színházban lennénk, nem tévéfelvételen vagy revüben, akkor Pindroch Csaba kedvesen, de határozottan felszólít bennünket a tapsra. Attól kezdve jók vagyunk, tapsolunk, ha kell.
És mert a tánc önmagában kevés lenne - a főnökség szerint a néző ugyanis valódi drámát, vért és szenvedést akar látni -, hát kapunk pofás szólókat. Dalolnak és táncolnak a Vígszínház színészei, igazi számokat adnak elő, még frappáns Fábry-paródia is van, kétszer is. Szőcs Artur pedig végigénekli az előadást, igen jól; bár a dalok - Cseh Tamástól a Kispálig és tovább - nem mutatnak gondos válogatást.
Színházra talán egy keret emlékeztet; az elején a végén vagyunk: megtudjuk, hogy Robi lelőtte Glóriát, mégpedig a lány saját kérésére. A két fiatal (mondanám, hogy a főszereplők, de hát nem, hisz nagy az egyenlősdi) véletlenül botlik egymásba egy út szélén. Aztán, némi párcserés támadással fűszerezve, együtt táncolják végig a versenyt.
Melyben - mintha komputer keverte volna a receptet, pedig csak a föltételezett nézői igény volt az - ritmusosan követik egymást az énekes-táncos betétek, kórusok és szólók, drámai fordulatok, kiesések, összeveszések, összeborulások. Az itt-ott kiderülő vázlatos élettörténetek legföljebb sablonos figurákat teremnek, de még ezekhez sem könnyű tartaniuk magukat a színészeknek, akik ha máskor nem, hát a szóló produkció idejére biztosan kiesnek a homályos kontúrú szerepekből. Ahogy némi külsődleges zilálódást leszámítva a kimerültség - az egyetlen, az idő múlását segítő-jelző dramaturgiai támaszték - sem látszik rajtuk: pörgős rock and rollba csapnak, ha az amúgy vidéki dizőzt játszó Herczeg Adrienn parádés számát kísérik...
Parádés az is, amikor Járó Zsuzsa - aki egyébként a mellőzött színésznőt skicceli - Járó Zsuzsaként lenyomja a Jamaicai trombitást, Telekes Péterrel együtt. Bármelyik revü vihetné már ma.
Vicces Hegedűs D. Géza és Hegyi Barbara lufis magánszáma, legföljebb nem értjük, hogy a francba kerül ide - megjegyzem, ők például legalább maguknak, afféle sorvezetőként kidolgoztak egy figurát, amelyet végig tartani tudnak, akárcsak Börcsök Enikő, Igó Éva a sajátját; igaz, egyik sem bonyolult, sőt. Bata Éva Glóriájában kevés "anyag" van; a flegmával kevert agresszív önsajnálat nem elég sem a saját sorshoz, sem a saját tragédiához; Lengyel Tamás Robija csak asszisztálni tud. Majsai-Nyilas Tünde terhesség okozta, könnyekkel kísért idegi labilitást visz a figurájába, míg a férjét játszó Molnár Áronnak csak az értetlenség jut.
Vagyis normális helyzetben azt kellene mondani, hogy a Vígszínház ezzel a produkcióval egy revüt kínál a közönségének. Mutogatja társulatának első, másod- és harmadvonalát, kínál hozzá látványt (melynek része egy videoinstalláció, amely sokszor beszédesebb, mint a színpadi sztori) és jelmezeket. Nézői reflexeinket a mindennapok rágógumijához hajlítja, futószalagon kínálja a tévés és egyéb közhelyeket, távolról némi médiakritikát. Akinek hosszú az emlékezete, fölidézheti közben a Sydney Pollack rendezte filmből Jane Fondát, eszébe juthat ama nagy világválságról eme másik, a mostani.
Csakhogy a helyzet nem normális; az előadás tokkal-vonóval drámai, mégpedig nem immanens tulajdonságai okán. Hanem mert a színház és a színházcsinálás lényegét látszik föladni: a belső, esztétikai-művészi tétet. Van helyette egy ugyancsak drámai, mondhatni, kétségbeesett erőfeszítés: túl kell élni a pénzelvonást, az egzisztenciális fenyegetettséget, és ezért semmi sem drága, ami nem kerül pénzbe. Dobálják a spárgát, táncolnak és énekelnek rendületlenül, van odaadás, nincs kímélet. De ez már nem művészi harc, nem esztétikai rizikó - a való világ maga.
Vígszínház, április 14.
