Interjú

"Küzdök a sztereotípiák ellen"

Ascher Tamás rendező

  • Iványi Zsófia
  • 2012. április 30.

Színház

Lassan negyven éve van a pályán, több legendás előadás fűződik a nevéhez, ő a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora és a Katona József Színház főrendezője. Többek közt politika és művészet viszonyáról, színházi mendemondákról, no meg az Örkény Színházban nemrég bemutatott Peer Gyntről beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Peer Gynt némiképp kilóg az eddigi rendezései sorából. Mi vonzotta benne?

Ascher Tamás: Az ellentmondásossága. Adott a nagylélegzetű, verses mű, címszereplője az emberi nem képviselője, mint Faust vagy Ádám. A legsúlyosabb létproblémákról szól - szakadatlanul szembesít hazugságainkkal, állandó meneküléseinkkel -, és közben a szöveg csupa szarkazmus, huncutság, provokatív vicces bölcselet és poénos kibeszélés a nézőnek. Képekben gazdag mese, száz helyszín, ezer szereplő - de érvényesen eljátszani csak csupasz színpadon, 8-10-15 színésszel lehet szerintem. Azon túl, hogy kedvemre való Peert találtam Polgár Csaba személyében, ez vonzott leginkább: a szegényes, kicsi színpad, a kevés szereplő - kényszerítve éreztem magam, hogy hatékonyan inspiráljam a néző fantáziáját, és minél kevesebbet ábrázoljak. Ha az előadás kilóg rendezéseim sorából, az főleg azért van, mert ezúttal igyekeztem magamévá tenni Peter Zadek egy gondolatát: szerinte az esztétikailag tökélyre vitt gyönyörű, nagy előadás ma már hervasztó és idejétmúlt. Értem, hogyan érti, hisz a perfekt és a komplett bűvöletében dolgoztam régebben magam is. Most máshogy közelítettem.

MN: Lehet magáról tudni, hogy a bemutatóra nem érik el végleges formájukat az előadásai, utána még sokat dolgozik rajtuk.

AT: Igen, ez most is így lesz. Mejerhold mondja, hogy a harmincadik előadás a valódi bemutató - ezzel mélyen egyetértek. Az előadásnak a néző vérkeringésével, lélegzetével egy ritmusban, pontosan kell működnie; épp olyan feszesen, mint egy zenedarabnak. A premierre nem lehet minden a helyén, főleg, mert az előadás tempójába, lüktetésébe a közönség reakciói is beletartoznak, azt pedig csak nézőkkel együtt lehet gyakorolni.


Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: Mostanában más típusú darabokat rendez, mint régebben - mintha a kisközösségek banális problémáitól elmozdult volna a zenés látványszínház felé.

AT: Kaposváron a hetvenes évek óta nagy zenéseket is csináltam az Állami áruháztól a Sweeney Toddig. Fogalmazzunk úgy, hogy nincs egy életre szóló stílusom. Minden egyes előadásnál a probléma érdekel, amit a darab tartalmaz. A gondolat aztán magától értetődően megtermi a maga formáját, míg máskor (éppoly gyakran) gyötrelmes keresgéléssel sikerül csak rátalálni az érvényes stílusra. Nem panaszkodom, a kínlódás természetes része a munkának, ezt alkotótársaim, a színészek tanúsíthatják.

MN: Bő egy éve a Katona főrendezője.

AT: Azelőtt is érintve voltam a Katona minden megmozdulásában, a színészekkel, darabokkal kapcsolatos döntésekben, és ezentúl sem leszek képes a napi problémákat, próbákat folyamatosan figyelemmel kísérni - más felelősségek gyakran elvonják a figyelmemet. Így a cím nem jelent komoly változást az életünkben.

MN: Nem merült fel, hogy átvegye az igazgatói posztot?

AT: Régebben felmerült, de nemet mondtam Zsámbékinak. Nem vagyok vezető alkat, inkább láttam magam udvari bolondnak, mint királynak. Féltem, hogy akadályozva leszek, és közben én is akadályozok másokat. Aztán az élet kényszerei úgy hozták, hogy rektor lettem, és megtanultam kibírni a népszerűtlenséget, szabályzatokat és törvényeket böngészni, felelősséget viselni, feladatokat delegálni és számon kérni. Már hatodik éve csinálom, és valóban életmentő, hogy a színházért más viseli a felelősség terhét és örömeit - nyilván ugyanilyen feszültségeket hordozva.

MN: Az egyetemek, köztük a Színművészeti, nincsenek most könnyű helyzetben. Mit lehet tenni?

AT: Spórolunk: szénszünetet tartunk, racionalizálunk, fizetős képzésekkel keresünk pénzt. Ha túléljük az aktuális elvonást, akkor fenyegetnek az összevonások: részint spórolási szándékkal, részint fülkeforradalmi hevületből. Igaz, ami igaz, első menetben megkérdezték az öt művészeti egyetemet itt Pesten, akarunk-e integrálódni, mi a véleményünk. Amikor kifejezésre juttattuk, hogy nem elképzelhetetlen az összevonás, csak sok pénz és hat-nyolc év komoly előkészület kell hozzá, megértették, visszakoztak. Ahogy látom, most kezdődik a második nekifutás; de erről még korai beszélni. A mi egyetemünk speciális gondja, hogy míg tőlünk sok pénzt elvonnak, addig felhizlalni kívánják a kaposvári színészképzést, de úgy, hogy a jelenlegi, Mohácsi János és Jeles András fémjelezte oktatást kisöprik onnan. Egyébként nem ellenzem új szemléletű, konkurens oktatások megjelenését, de közösen kéne használni a közös terepet. Ez így inkább einstand. Úgy tűnik, néhány rosszízű vita van kilátásban a színészoktatás körül - nem túl örvendetes hír ez.

MN: Létezik szakmai összetartás?

AT: Pillanatokra. A függetleneket sújtó intézkedések őket összerántották, és Schilling Árpád elszánt harcos. De a vezető színháziaknak túl sok a féltenivalójuk, hisz a jól ismert központosító gesztusok eredményeképp néhány ember dönt a teljes színházi szakma pénzéről: élet és halál urai.

MN: A Színházművészeti Bizottságra gondol?

AT: Arra is. Vidnyánszky Attila és négy hozzá közel álló illető alkotja ezt a bizottságot, miközben az NKA színházi pályázati pénzeiről is az ő zsebében lévő emberek szavaznak. Az imént említett kaposvári akció is az ő nevéhez fűződik. Vidnyánszky rendezői tehetsége nem vitatott; igazi színházi nagyvad ő - talán vehemensebb mohósággal, mint ami illendő vagy ízléses. A neki teret biztosító politikai aktoroktól meg senki nem várhat jó ízlést.

MN: Mostanában a politika masszívan belefolyik a kultúrába. Az én generációmnak ez megdöbbentő.

AT: Az a tény, hogy a politikához dörgölődzők ideológiai kívánalmakkal, jelszavakkal állnak elő, teljes egészében a hetvenes éveket idézi. A "pozitív" üzenet követelménye a művészetben, a "Nyugatmajmoló nihilizmus" kiátkozása - mintha Aczél György szólna. El lehet ámulni: magukat jobboldaliként megélők a kommunista kultúrvezér szavait használják, őszinte meggyőződéssel. Az Új Színház művészeti vezetője (Pozsgai Zsolt - I. Zs.) szerint "a budapesti színházak túlnyomó többségében a negatív katarzis az uralkodó". Szerinte ezen fajta katarzis üzenete: "menj ki, és kösd fel magad". Ezzel szemben az ő színházából majd "az életigenlés pozitív katarzisával" távozik a néző. Jaj! És honnan tudja? Járt a budapesti színházak túlnyomó többségében? Túlnyomóan ilyesmiket látott? Ugyan. Ezek előre gyártott szövegek, klisék.

MN: Pozsgai nemrég azt is "feltárta", hogy a Magyar Narancs szerkesztőinek szerződéses megbízatása volt arra, hogy lejárassák az Új Színházat.

AT: És tőle való az is, hogy akik "le akarják járatni" az Új Színházat, pénzért teszik - mintha az elemi ízlés nem lett volna bőven elég a Dörnerék pályázatából áradó uszítás meg szakmai nívótlanság elleni tiltakozáshoz.

MN: A szakmai ellenállásnak több hatása is lett, megszületett például az Ascher Café című Csurka-írás.

AT: Kesernyésen mulatságos, hogy engem, aki menekülök a vezetői szereptől - mondom, alkatilag nem stimmel - ebben a cikkben Csurka afféle maffiavezérként, keresztapaként ábrázol. A szöveg súlyos rágalmak, népmesei hiedelmek és haragból fakadó odamondások halmaza - no meg a pőre, mégis zaftos zsidózás. A szerző halott, a vitán túl vagyunk: a jobboldali orgánumok nem voltak kíváncsiak a véleményemre, de bőven teret adtak Dörner és Pozsgai interpretációjának - tudjuk, miket beszéltek. Ez meg a Csurka István ravatalánál tisztelgő, szónokló Fidesz-főfejesek látványa azt üzenik nekem, mindent elhisznek Csurkának, Pozsgainak: igenis létezik zsidó-liberális nemzetközi összeesküvés, és elhiszik - el akarják hinni! -, hogy én vagyok, aki rosszat akar. Meg tízezren velem.

MN: Érte zaklatás vagy bármiféle inzultus?

AT: Nem, dehogy. Inzultus a magyar közgondolkodást és közbeszédet éri, amíg a húszas évekből ismert gondolatok meg a százharminc évvel ezelőtti hagymáz ilyen virulensek: a Mandiner.hu kommentjeiből például tisztán látszik, mily kelendőek az évszázados rágalmak.

MN: Sokat hívják külföldre rendezni, felteszem, akár azt is megtehetné, hogy mostantól egy darabig csak más országokban dolgozik.

AT: Sokkal nagyobb felelősséget érzek a magyar kultúráért, a magyar színházért, azokért, akikkel dolgozom és akiket tanítok, mintsem hogy elszaladjak máshova. Arról nem is beszélve, hogy magyar rendezőnek a magyar nyelv az igazi otthona, valódi inspirációt hosszú távon csak innen tudok meríteni.

MN: Már korábban is hallottam, és a Peer Gynt premierjén láttam is, hogy előadás közben fegyelmezi a hangoskodó, elsősorban a köhögő nézőket.

AT: Kifejezetten rossz szokás, de megvan az oka. A nézők a sok televíziózás és plázamozizás hatására elfelejtik, hogy egy közönség együtt lélegző tagjai, és azt hiszik, úgy hangoskodhatnak, mintha otthon lennének. Gyakran öntudatlanul, esetenként tudatalatti zavaró szándékkal köhögnek - ilyenkor egyetlen odaszólás elég, hogy többé ne köhögjenek. Olyan is van, hogy egy nézőt kiviszek, és megajándékozom egy köhögéscsillapítóval.

MN: Felállítja a nézőt előadás közben?

AT: Négy másodperc alatt sor közepéről is ki tudok vinni nézőt két érzékeny jelenet között - egy ilyen eset konkrétan Kaposváron történt, a Mester és Margarita alatt.

MN: Állítólag nemcsak a nézőket, hanem a színészeket is szokta nevelni előadás közben. Básti Juli elmondása szerint a Három nővér bemutatóján megesett, hogy a takarásból heves mozdulatokkal instruálta őket.

AT: Hm, ez talán legenda. A színészeket nem szabad játék közben zavarni. Olykor valóban megesett, hogy ha nagyon halkan vagy álmosan mondott valamit a szereplő, akkor a nézőtéren egyet csaptam a falra, hogy a színész hallja, és jól jegyezze meg, ezt most rosszul csinálta. De ez régen volt - szenvedélyes ifjúság.

MN: Több helyen elmondta, hogy a munkamódszerének szerves része a kételkedés, amit a többiekkel is megoszt, ugyanakkor megfélemlítő és kellemetlen figuraként aposztrofálja magát. Ez nem okoz nehézséget a munkatársainak?

AT: A színészeknek elsősorban az okoz gondot, ha egy rendező hatalmaskodó és terrorisztikus módon adja elő a kívánságait, és ezzel a színészt bizonytalanná teszi saját képességeiben. Én bizalommal és szeretettel viseltetek a színészek iránt, gyakran használom az önirónia eszközét, hogy szórakoztassam őket, és őszintén osztom meg velük a bizonytalanságaimat. Sokat változtatok a próbákon, és nyitott vagyok a színészek javaslataira, akik ezt többnyire azzal viszonozzák, hogy ihletetten és ötletgazdagon próbálnak. Tehát talán mégsem olyan keserves velem a munka. Csak azokkal a színész barátaimmal szoktam követelőző és terrorisztikus lenni, akikkel nagyon régóta dolgozom együtt, és akiket különösen szeretek.

MN: Azt is nyilatkozta, hogy kellenek harcok a próba során, hogy ne legyen unalmas az előadás. Tudatosan generál feszültséget?

AT: A konfliktusok döntő többsége abból fakad, hogy megpróbáljuk megérteni a darabot. Az igazi harc a könnyű megfejtésekkel, az elsőként előjövő ócskaságokkal szemben folyik. Küzdök a magam meg a színészek sztereotípiái ellen, a jó megoldásokért. Ilyen értelemben kell egy próbának konfliktusosnak lennie, nem olyanban, hogy mennyit ordibál a rendező.

MN: Mennyiben más külföldi színészekkel dolgozni?

AT: Semennyiben. A legcsodálatosabb titkos szövetség a világon a színészeké, akik bárhol is éljenek és dolgozzanak, bármennyi pénzt keressenek, bármilyen legyen az életstílusuk, amikor egy jelenetet elkezdenek próbálni, a világ minden táján ugyanolyanok.

MN: Kívülről nézve a családi háttere, a gyerekkora erre a pályára predesztinálta. Ezt így is érezte?

AT: Még a kaposvári Csiky Gergely Színházban is jó pár évig azt képzeltem, hogy csak ideiglenesen vagyok színházrendező. Úgy éreztem, hogy színházat csinálni ódon mesterség... - ifjúság, megint csak. Mint néző minden művészeti forradalom pártolója vagyok, de hamar világossá vált, hogy alkotóként másmilyen a természetem.

MN: Milyen?

AT: Ha van egy jó szöveg és néhány jó színész, akkor azzal boldogan vágok neki a színházcsinálásnak. Tehát a dühödt elégedetlenség nem a művészeti formákkal, hanem inkább önmagammal szemben él bennem. Munka közben meggyűlölöm a darabot, a színházat, a színészeket, mindent, vagyis elsősorban önmagamat, de ha az első undoron túl vagyok, akkor hirtelen elkezdenek érdekelni a lehetőségek: hogy mit lehet kihozni a színészekből, hogy miről szól valójában a darab. Minél jobban értem, amit csinálok, annál jobban kötődöm hozzá. A végén ugyan boldogtalanul és az önmagammal folytatott vitában őrlődve, de mégis hősies katonaként, utolsó leheletemig csiszolom és javítom az előadást.


Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.