Színház

Ribizlilé almapéppel és műcsirkecombbal, biztonsági pótpörkölt nokedlivel, na meg Kerényi Imre előző éjjeli álmai - ezek mind fontos részei a színházi előadásoknak. Mégis a kellékesről, aki mindezért felel, a néző szinte semmit nem tud. A trükkjeiről nem is beszélve.

Meglepő, de Fehér Ferenc táncos-koreográfus először készített egész estés előadást külföldi előadóval. A Runningban Yumi Osanai japán táncosnővel húznak le ötven percet bokáig érő kapucnis csuhában (Simon Judit jelmeze). Nehéz, lefojtott tánc, feszengős nézni is, csak a lábak és a lepel alatt vonagló, reszkető, vibráló testek látszanak.

Minden ötödik órában bántalmaznak valakit családon belül. Illetve nem is így igaz: minden ötödik órában keletkezik ilyen tárgyú bírósági ügy, márpedig jó okkal hisszük, hogy az "ügyeknek" csak töredéke kerül bíróság elé. Ahol ugyanis sikerül a megfélemlítés, ott csönd következik.

Az Alföldi-éra sokak szerint legfontosabb darabja, az Egyszer élünk utolsó előadása előtt beszélgettünk a Nemzeti Színház tagjával.

A Magyar Narancs legfrissebb számában nagyinterjút közlünk Stohl Andrással, aki Alföldi Róbert utolsó nemzetis rendezésében, a Mephistóban főszerepel. A felkészülés gyötrelmei, Törőcsik bókja, a legendás Szabó-film, a jövő Vidnyánszkyval és nélküle: minden szóba kerül. Fotógalériával!

Erna Ómarsdóttir nevét érdemes megjegyezni, és nem csak azért, mert ő volt a Shalala társulat Hogyan lépjünk túl őrületünkön? című, 2009-ben készült darabjában a hét hónapos terhes kismama, aki sátánmetál hanggal, vetélő mozdulatokkal a frászt hozta mindenkire. Ómarsdóttir nemcsak a tárgyalt darab, hanem az izlandi táncművészet központi figurája is. Dolgozott a belga színházi rendező, az excentrikus és innovatív darabokat alkotó Jan Fabre társulatában, a szintén nem gátlásos Björk produkcióiban, valamint Gabríela Fridriksdóttir szürrealista-újgótikus vizuálartista projektjeiben.

Az előadás (amely a párizsi Thé‰tre des Bouffes du Nord-ban készült) már az előcsarnokban elkezdődött: a masszív várakozás volt a nyitány. A Művészetek Palotájának aznap esti közönsége nem föltétlenül és nem elsősorban a Varázsfuvola elemzőgárdája volt, hanem egy várhatóan nagyszabású találkozás drukkere: egy "utolsó opera" és egy beharangozottan "utolsó rendezés", Mozart és Peter Brook randevújának tanúi.

A Sto gyelaty? (Mit tegyünk?) nevű szentpétervári művészcsoport a tranzit.hu meghívására rendezte meg a tandráma és a közösségi színház módszereit alkalmazó Hová letta kommunizmus? című darab budapesti adaptációját. A Jurányi Inkubátorházban bemutatott előadást a művészetelméleti és -gyakorlati szabadiskola 2012. decemberi szemináriuma készítette elő, ahol a baloldali művészcsoport tagja, Dmitrij Vilenszkij vizsgálta - Tamás Gáspár Miklós segítségével - a magyarországi (anti)kommunizmus állapotát.

Botrány nem volt, pedig lehetett volna, de kungfuzó Nagy Zsoltot vagy alvószínházat csak itt lehetett látni. Színészeinknek persze legfőképp dalból van a lelkük – a hétvégén megtartott, második Színházak Éjszakáján többek között ez is kiderült.

Most akkor az a kérdés, hogy meg tudunk-e maradni a borotva élén. Mohácsi János rendezése a Nemzeti Színházban nem sok jóval biztat. Annyival talán, hogy az előadást megtartja ezen a bizonyos borotvaélen.

Székely Csaba Bányavirágcímű drámáját a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházzal koprodukcióban mutatták be a Nemzeti Színházban; és miként nemrégiben a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Tompa Miklós társulat közös darabját, Sebestyén Aba rendezte.

Majdnem azzal kezdtem, hogy önmagában is nagy teljesítmény a mai nehéz időkben esténként ezerhatszáz embert leültetni a két összetartozó színházba, a Vígbe meg a Pestibe.

A Radnóti Színház köszöni, jól van. Volt már jobban, és nem szeretne rosszabbul lenni. Idei évadterve annak a vágyát mutatja, hogy megint kéne dobni valami nagyot. Visszanyerni "régi dicsőségünket". Persze minden eddiginél nehezebb külső körülmények közepette - de hát ez az igazi kihívás, a színház sajátja. Ami nem a sajátja, arról is beszélgettünk.