rés a présen: Azt mondod, hogy verbálisan nehezebben fejezed ki magad. Ezért lettél táncos?

Grecsó Zoltán: Valahogy úgy van ez, ahogy a sokat emlegetett "tehetséggel". Valójában minden kifejezőeszközömet meghatározza a technikai képzettségem meg az aktuális érzelmeim. Ezeket teszi a helyükre a szorgalom. Vagyis ha az alkotó hozzászokik a szótlansághoz a művészetében, nehéz újra megtalálnia a verbális kifejezési formákban önmagát. Különben meg ha izgulok, hadarok. Ha nem így lenne, talán tovább próbálkozom mint színész.

rap: Milyen a néptánc felől érkezni a kortárs táncba?

GZ: A néptáncosoknak, a zárt formáknak és a képzés jellegének köszönhetően, jó a ritmusérzékük. Sokan nem is gondolnák, de nagyon lazák. Egy néptáncos jól kezeli a súlyát, így könnyen mozog térben is. Amíg egy balettosnak mindene meglehetne ahhoz, hogy jó kortárstáncos legyen, ez mégis ritkán alakul így. Különben meg úgy tartja a cinikus balettos mondás, hogy aki nem elég jó balettos, az lesz kortárstáncos. A balett túl modoros szerintem, az egyszerűséggel nem tud mit kezdeni.

rap: Kikkel működtél együtt eddig?

GZ: Szentesen érettségiztem, ami azért fontos, mert nagyon optimistán és hittel telve tudtam így a világnaknekiindulni. Linzben az Anton Bruckner Privatuniversitäten diplomáztam, ahová 300 euróval utaztam ki, de az első este befogadott egy magyar hölgy, aki gondomat viselte négy évig. Utána hazajöttem, és mindenkivel dolgoztam, aki akart velem dolgozni a magyar kortárstánc-szakmában. Néhány külföldi hírességgel is sikerült. Mindenkit, akivel dolgoztam, nagyon tisztelek.

rap: Mik az aktuális projektjeid?

GZ: A legtöbbet az elmúlt három évben a Duda Éva Társulat tagjaként dolgoztam. Velük április 5-én és 6-án lesz az új bemutatónk a Trafóban, Virtus címmel. Kicsit táncszínház, kicsit cirkusz, és mindezt azért, hogy megkeressük az identitásunkat, a magyarságunkat, akkor is, ha ma nehéz megtalálni benne a szépet. Április 16-17-én játsszuk a Lunatikát a Mu Színházban. Ennek a Lábán Rudolf-díjas előadásnak köszönheti a társulat a megalakulását: aki még nem látta, és szereti a nagyon fizikális előadásokat, mindenképpen nézze meg. Április 19-én a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban lesz aNebáncsvirágcímű, saját rendezésű előadásom. A bátyám, Grecsó Krisztián szinte minden művében megemlíti édesapánkat, ha csak egy mondat erejéig is. Ezt az előadást én is neki szenteltem. Az apám életéről és az én félelmeimről szól. Ennek ellenére ez egy humoros előadás.

rap: Mit kutatsz a táncban?

GZ: A munkám egy másik része a Willany Leó Improvizációs Táncszínház, amelyet négy éve csinálok. Ott nagyon figyelem a táncosokat, csak a magas szintű jelenlét érdekel. Itt jön be nekem a "pillanatrendezés" fogalma. Hogy mindannyian rendezők legyünk, és egymásra reagálva, minden akció reakcióhoz jusson, és gördüljön a történet. Szándékosan történetet mondtam, mert engem a színház érdekel. Mesélni szeretek. Történeteket látok. A katarzisélmény a fontos nekem, hogy a katarzis mind az előadó, mind a néző részéről létrejöhessen. Ezért azonosulok olyan nehezen az absztrakcióval.

rap: Mi van a táncon kívül?

GZ: A magánéletem meg a kevés szabad időben piac, mozi, színház, könyvek, zene. Nem érdekel semmi más.

rap: Ha arra ébrednél egyreggel,hogy nem táncos, hanem író vagy, miről írnál?

GZ: Egy fiúról írnék, aki úgy érzi, a sors kegyeltje, mert neki minden sikerül, amit eltervez, és így lassan azt kezdi érezni, hogy fontos feladata van a világban. Aztán az út kifut a lába alól, és életében először nem tudja, mi a következő lépés ahhoz, hogy ne legyen középszerű. Megfogadta, hogy neki sikerülni fog, de egyre kevésbé látja, hogy mitől lenne más, mint bárki.