Ezt a csöndet töri meg az Orlai Produkció (és a Füge és az Átrium) előadása, Bozsik Yvette rendezése. Vegyes a szereplőgárda - színészek és táncosok -, és vegyes az anyag is: írói szövegek, dokumentumok, NANE-kutatások.
Az előadás erős, de nem jó. Az ereje, az jó: a táncosok testnyelve és a két színész játéka elementáris. A kettő mixelése nem jó: nem alkotnak elegyet, csak keveréket.
Bozsik rendezésében a kemény testnyelv természetes: ütést, tépést, rángatást, taszigálást imitál még a nettó tánc is. Nem kaphatjuk el a tekintetünket, sem a kihallgatásakor porig alázott, megerőszakolt feleség monológja, sem a mostanában már szimpla kedélyességgel művelt verbális erőszak elől. A terepismeret mellé egy - egyetlen - író emberre és/vagy egy, Szabó-Székely Árminnál erősebb kezű dramaturgra szükség lett volna ahhoz, hogy ne mennyiségi, hanem minőségi is legyen a sokk.
Mert a két színész, Fullajtár Andrea és Rába Roland szerepeket formál, színházat csinál, magas színvonalon teszi, amihez nagyon ért. A táncos részben pedig a táncosok jobbak, és az ő (nem verbális) játékuk is színházi. Csak éppen a kettő nem ér össze.
Rába Roland "sikerreceptje" - mi kell a boldogsághoz?, egy feleség és három gyerek neki, hogy el legyen foglalva; és egy szerető - legalább olyan brutális, mintha kézzel ütne. Fullajtár Andrea Pipás Pistája megrendítő, mert a poénnál - hogy ugyanis Pipás Pista nő - erősebb az előzmény és a motiváció.
Orlai előadásainak jelentős része abban utazik, amiben a minőségi színház: a magyar valóságban. Köszönet illeti ezért.
Orlai Produkció, Füge, Átrium Film-Színház, április 10.
