"Mondhatod a rendező vagy a díszlettervező bármelyik ötletére, hogy lehetetlen megvalósítani, de hiába: úgysem fogják elhinni. Egy-egy kisebb kompromisszumról lehet szó, de valahogy mindent meg kell oldani" - ismerteti az aranyszabályt Tóth Vali, a Madách Színház kelléktárának vezetője Mary Poppins különböző méretű táskái, egy kisebb hadseregnek elegendő kard és egy
féltemetőnyi művirág
között. A folyosón egy férfi hever a földön: Az operaház fantomjában zuhan le estéről estére a zsinórpadlásról, nem csoda, hogy törődöttebb, mint élő kollégái.
Noha nevük többnyire nem szerepel a bemutatók címlapján, a kellékesek az olvasópróbától a premierig és utána is minden este részt vesznek az előadások létrejöttében. Még mielőtt a rendező bármit is mondana, alaposan átnézik a szövegkönyvet, és ahol utalás van bármiféle kellékre a pohártól a szivaron át a hegedűtokig, azt megjelölik - ehhez jönnek később a rendező és a díszlettervező, netán a színész további ötletei. Az első próbán már prezentálják is, ami kell, hadd szokja meg a színész idejekorán, mivel fog hadonászni. "Eleinte el sem fér a kellék a kezükben, hiszen még a példányt fogják, de azért az a jó, ha minden rögtön megvan" - magyarázza Tóth Vali.
Az átlagos kellékes munkaideje alapján mindenképpen jó esélyekkel pályázhatna a hónap dolgozója díjra; Lorkó Bea, a Miskolci Nemzeti Színház kelléktárvezetője például napi 15-16 órás munkáról számol be. A reggel tízes próba előtt két órával érkeznek, hogy pontosan rekonstruálhassák, milyen állapotban volt a színpad az előző napi próba végén; közben jegyzetfüzettel figyelnek minden kóbor ötletre, oda-vissza rohangálnak a kelléktár és a színpad között, vagy ha ott hiába keresik, mondjuk, a gigantikus, emberméretű szappanbuborékot létrehozó berendezést - amire a miskolci Chicagóban van szükség -, akkor nekilátnak a kutatásnak a bevált boltokban vagy az interneten. Előadás előtt beállnak kezdéshez, és az adott színház apparátusától függően végeznek el mindenféle munkát: Miskolcon például a zenekari árkot is a kellékes rendezi be. És amikor a színész már a büfében koccint a sörösüveggel, a kellékes még javában pakolja a színpadi törésre is alkalmas cukorüveget vissza a dobozba.
A munka kreatív részéért többnyire a díszlettervező felel, a kellékes inkább végrehajt. Mármint azt, ami az ő feladata: valahogy el kell dönteni, mi kellék, és mi nem az. A nyaklánc, a szemüveg, a napernyő például jelmez, de a sétapálca vagy az esernyő már kellék - legalábbis Miskolcon. A Madáchban például kelléknek számít a valójában nem használt mobiltelefon és az üres gyertyatartó; a valóban csörgő mobil és a meggyújtandó gyertya a világosítók reszortja.
Szabálykönyv nincs, csak szokásjog,
ami persze időről időre változhat, ha úgy diktálja a józan ész. Vagy ha egy-egy kisebb kellék nagyon összenő a színésszel, úgynevezett "személyi kellékké" és így a jelmez részévé válhat. Mivel az országban kellékeseket nem képeznek, mindenki az elődjétől tanul, hogy később maga adhassa át a tudást. "Amikor idekerültem, az első feladatom az volt, hogy ragasszam össze kettesével a gyufákat, hogy könnyebben gyulladjon meg, és biztos ne törjön el. Ez amolyan betanító feladat" - emlékszik vissza Lorkó Bea.
Az ételekért és italokért mindig a kellékes felel. "Régebben volt olyan évad, hogy szinte minden előadásban ettek-ittak, mi meg nem győztünk főzni és mosogatni. Most ez már ritkább - le is fogytunk azóta" - tréfál Tóth Vali. Az semmiképpen sem árt, ha a kellékes kiismeri magát a konyhában, és nem is csak azért, hogy tudja: vörösbornak ribizlilé, fehérbornak almalé, whiskynek és konyaknak tea, pezsgőnek Traubi felel meg a leginkább.
Megesik olyan is - meséli Lorkó Bea -, hogy a színészeknek az előadás alatt kell megfőzniük a komplett pörköltet nokedlistül, aztán egy adott jelenetben meg is enni az egészet. Ám mivel a színésznek megvan az a szokása, hogy a színpadon néha jobban figyel a játékra, mint a főzésre, és netán nem készül el időben az étel, a kellékes ilyenkor a kuliszszák mögött megfőzi a maga pótpörköltjét, és ha a színpadi verzió ehetetlennek bizonyul, észrevétlenül fazekat cserél. Azért az ilyesmi a ritkább eset; a leginkább bevett ételimitátor a reszelt alma: könnyen és gyorsan fogyasztható, nem akad a színész torkán, a nézőtérről nem gyanús a kinézete (pláne, ha megtévesztésként műanyag terülj-terülj asztalkámmal együtt tálalják), és nyelés után könnyű megszólalni. Persze sor kerülhet az ételek "kreatívabb" felhasználására is: a Magyar Színház egyik előadásában például - emlékszik vissza Kovács Erika kelléktárvezető - a sárgaborsó-főzelék a hányás hálátlan szerepét játszotta, ami csak akkor jelentett kisebb problémát, amikor a kellékes rokonai a családi ebédre is pont ezt főzték.
Tavaly január óta okoz fejtörést a színpadi dohányzás kérdése: az ezt betiltó törvény olyannyira szigorú, hogy még azt sem engedélyezi a színházaknak, hogy valódi cigarettáról szóló számlát számoljanak el. Erre megoldást jelenthet az elektromos vagy a gyógynövényes, nikotinmentes és gyötrően büdös cigaretta. "Ezeket a megoldásokat azonban sok színész álságosnak érzi, nyilvánvaló színpadi hazugságnak tartja, így egyre inkább az jellemző, hogy a szereplők inkább nem gyújtanak rá" - számol be Kovács Erika. És akadnak radikálisabb tiltakozók is: Gálvölgyi Jánosról például tudvalevő, hogy semmilyen műcigarettát nem hajlandó a szájába venni - a bulvárlapok információi szerint a törvény bevezetése után nem sokkal akadt olyan kedves néző, aki fel is jelentette a dohányzó művészt. Azóta valódi cigarettával, viszont tűz nélkül oldja meg a problémát.
De ezek bevett trükkök, amelyek ritkán okoznak fejfájást. "Általában nem az olyan grandiózus feladatok jelentik a nagy kihívást, mint hogy varázsoljuk a színpadra a fél állatkertet. Általában minden előadásban van egy-egy apróság, amivel meggyűlik a bajunk" - mondja Tóth Vali. Ilyen például a Magyar Színház vériszamos Kár, hogy kurva című előadásának egy jelenete, amelyben a félőrült főszereplő igen rút módon végez kedvesével, majd egyszer csak megjelenik
a hölgy kardra szúrt szívével
Csakhogy megfelelő méretű, vagyis sertéstől származó és épségben lévő szívet lehetetlen szerezni - árulja el Kovács Erika -, ugyanis a disznóvágáskor hatóságilag kirendelt állatorvos felügyeli, hogy a szívet átvágják (így nem lehet illegálisan értékesíteni a szervdonorpiacon - a disznószív elvileg emberi szívbillentyű pótlására is felhasználható). Így a kellékes dolga előadás előtt - egy orvostól kapott tanács nyomán - pillanatragasztóval összeragasztani a meghasadt szívet, hogy aztán gond nélkül kardélre hányhassák.
Az internet természetesen sok téren leegyszerűsítette a kellékesek dolgát; egy-egy korabeli fotóért, plakátért már nem kell elzarándokolni az MTI-be, ahogy a speciális üzleteket is könnyebb felkeresni. Ugyanakkor nehezebb lett a kellékként használt újságok beszerzése: az antikváriumok egyre kevésbé foglalkoznak régi külföldi újságok eladásával, de még a jelenkori lapok sem állnak mindig rendelkezésre - árulja el Tóth Vali. De meglepetést okozhat egy-egy apróság is: buborékfújót például igen nehéz télen szerezni - panaszkodik Kovács Erika -, és a rendezők sem igen törődnek azzal, hogy az előadás érdekeit szolgáló gyümölcs kapható-e az adott évszakban.
Ami egy rendezőnek eszébe jut, azt általában azonnal elő kell teremteni, s ezzel nincs is gond, ha van belőle a kelléktárban, ahonnan csak fatális helyhiány miatt szokás selejtezni. Ha különlegesebb holmiról van szó, pár napot igényelhet az utánajárás piacokon, régiségboltokban vagy az interneten, míg a nem létező tárgyakat gyártatni kell. Először sokszor csak egy - méretben és funkcióban hasonló - "prototípust" használnak, és ha beválik, a próbafolyamat utolsó egy-két hetében készül el a végleges termék. Ritka, hogy az egyszer kitalált kelléket mégis sutba kelljen dobni; "a rendezők csak olyasmit kérnek, aminek tényleg van jelentősége" - véli Kovács Erika. Persze rendezője válogatja: beszélik, hogy Kerényi Imre például többször úgy állított be akár a bemutató előtt nem sokkal is egy-egy próbára, hogy előző éjjel megálmodta, minek hogyan kell lennie, és ennek megfelelően rendezte át a színpadot, az álomban nem szereplő kellékeknek sem kegyelmezve.
A kellékek ára többnyire a díszletköltségvetés egyik eleme, de nagyságrendje értelemszerűen nagyon változó. A kisebb színházakban átlagos esetben 20 és 100 ezer forint között mozog a kellékre fordítható összeg (egy díszlet ritkán olcsóbb 3-5 millió forintnál), de a Madách egy-egy produkciójában (például a bűvésztrükkökre is alkalmas, egyedi és extravagáns csodakellékekkel teli Mary Poppins esetében) akár egyetlen kelléknek is rúghat ennyire az ára.
Kellékes végzettségtől függetlenül bárkiből lehet, a Narancs által megkérdezett szakemberekben ilyen téren gyakorlatilag semmi közös nem volt. Nem árt, ha az ember nem csak színészi tehetségének kibontakoztatásáig tervez a takarásban maradni - bár ez sem feltétlenül probléma. A népszerű színésznek, Hujber Ferencnek például a kelléktárban indult a karrierje, a Madách kulisszái mögül vették fel a Színművészeti Egyetemre. "Sosem lehetett becsalogatni a színpadról; mindenkinek tudta a szövegét, mindenkit utánzott. Imádtuk" - emlékszik vissza Tóth Vali. A munkának a legtöbben a változatosságát dicsérik: nincs két egyforma nap, és soha nincs nyolc, íróasztal mögött töltött óra. "Amikor én a pályámat kezdtem, este héttől tízig mindig a színpadot bámultam, nevettem, és a színészeket csodáltam - nosztalgiázik Tóth Vali. - Jó, a váltásoknál, átállásoknál volt egy kis munka, de mindig azt kérdeztem magamtól: és én ezért a hó elején majd még fizetést is kapok?"
A függetlenekA független társulatok - anyagi okokból - jellemzően nem alkalmaznak sem kellékest, sem súgót, sem ügyelőt; az ő feladataikat többnyire többfunkciós asszisztensek vagy egészen más munkakörért felelős munkatársak látják el. Ez nem jelenti azt, hogy egy-egy független előadásban mindenképpen kevesebb kellék szerepelne; ha ez így van, annak sokszor inkább az az oka, hogy nincs fix játszóhely, vagy hogy a darabot eleve utaztatásra (például tantermi játszásra) szánják - mondja Tóth Péter, a Szputnyik Hajózási Társaság ügyvezetője. A társulatok nehéz helyzetének megkönnyítése és a racionális újrahasznosítás céljából jött létre a Jurányi Inkubátorház innovációja, a mindenki számára elérhető közös jelmez- és kelléktár, ahol a társulatok "levetett" holmijaikat bocsátják a többiek rendelkezésére. De a cserebere egyébként sem ritkaság. "Most például a Kottavetőben használjuk a Krétakör 2002-ben játszott HazámHazámjának állatmaszkjait, amelyeket Nagy Fruzsina készített; az Örkényben futó Merlin, avagy Isten, Haza, Család című előadásba pedig mi adtuk kölcsön a szinte főszereplőként használt 'excalibor'-t" - meséli Tóth Péter, aki a kreatív spórolás jegyében maga is feláldozta a művészet oltárán a gyerekkorában kapott földgömbjét: a földrajztudományi dísztárgy azóta a Kockavető című előadásban hajszolja a népszerűséget. És persze van számtalan más lehetőség is az ésszerű költséghatékonyságra: például a -011- Alkotócsoport Kutyaszorítóban című produkciójában látható kanapék előző ismert tartózkodási helye egy lomtalanítás forgataga volt. |
