„Megpróbáljuk elhazudni” – Interjú Kulka Jánossal

  • Urfi Péter
  • 2013. május 17.

Színház

Az Alföldi-éra sokak szerint legfontosabb darabja, az Egyszer élünk utolsó előadása előtt beszélgettünk a Nemzeti Színház tagjával. Kálomista Gábor is le akarta szerződtetni, kedden a Katona József Színházzal írt alá. Régi álma teljesül ezzel – de előtte még sok nehéz búcsú vár rá.

magyarnarancs.hu: Most gyakorlatilag folyamatosan darabtemetések vannak.

Kulka János: Ne is mondd, ma megy utoljára az Egyszer élünk ! (Az interjú május 16-án, egy órával a kezdés előtt készült – UP)

magyarnarancs.hu: Ez lesz a legnehezebb?

KJ: Piszok nehéz lesz. Ez a kedvencem. Valószínűleg ez volt az elmúlt évek legharmonikusabb, legszeretettelibb és talán a legfontosabb előadása. És nagyon örülök, hogy Alföldi is ezt mondta. Az olyan jó, ha valaki háttérbe tudja tenni a saját rendezői hiúságát, és azt tudja mondani egy interjúban, hogy igen, ez volt az elmúlt öt év emblematikus előadása (az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe Mohácsi János rendezése – UP).

false

 

Fotó: Németh Dániel

magyarnarancs.hu: Amiben ráadásul kiugróan nagy és gazdag szereped van.

KJ: De nem ezért tartom fontosnak. Olyan színházi iskolákban nőttem fel, ahol soha nem az volt a lényeg, hogy te mit csinálsz, hanem az, amiben részt veszel, maga a munka. Jó, persze nem rossz dolog, ha középen állsz és te vagy a főszereplő… De szerintem az Egyszer élünknek kötelező tananyagnak kéne lennie, és nem azért, mert én olyan hú, de baromira nagyot játszom benne. Hanem mert hiszek abban, hogy tanít, nevel, szemet nyit és úgy beszél valamiről, amiről nem szoktunk beszélni, ahogy a színház csak nagyon ritkán tud. Közérthetően és egyszerűen mesél olyan történeteket, amik szerintem minden második-harmadik magyar családdal megtörténtek, de nagyon szeretünk nem beszélni róluk – és erről is szól a darab, erről az egész hazugságról, ahogy megpróbáljuk elhazudni, letagadni a múltunkat, a saját, személyes történelmünket. Talán ezért az előadásért a legnagyobb kár, azért, hogy ez eltűnik.

magyarnarancs.hu: Készülsz valamivel ma estére?

KJ: Régen szokás volt, hogy minden darab temetésekor a színészek meglepetéseket találtak ki, amivel a színpadon megnevettetik a kollégákat. És amikor idefelé álltam a rakparton a dugóban, eszembe jutott valami, de szerintem nem fogom merni megcsinálni. Nem, ahhoz túl gyáva vagyok. Meg stréber.

magyarnarancs.hu: Két napja a Náthán gyermekei című ifjúsági előadás búcsúzott. Az is szembesülésre sarkall a maga módján.

KJ: Az a szó jó értelmében egyszerűbb előadás, kisebb is, hiszen 65 perc az egész. De amiről beszél, ugyanolyan fontos. Hogy főleg tizenéves gyerekeknek a színpadon mesélünk muzulmánokról, keresztényekről, zsidókról, együttélésről, előítéletekről, elfogadásról. Azt a szerepet (mármint Náthánét – UP) is nagyon szerettem. Nagyon szeretek apákat játszani – és Martinovics Dorina tényleg csodálatos lányom volt.

magyarnarancs.hu: Ugyanazon a napon, kedden írtad alá a szerződést a Katona József Színházzal. Sok más olyan színház van, ahova szívesen mentél volna?

KJ: Sehova nem mentem volna. Esetleg még az Örkénybe: az a fajta színházcsinálás emlékeztet arra, ami nekem ismerős, amiben én hiszek, ott vannak olyan rendezők, akikkel igazán szívesen dolgoznék. Egy-egy darabba hívtak máshová is, például az Operettszínházba. Kálomista Gábor szerződést is ajánlott a Tháliában, ami meglepett, de nagyvonalú gesztusnak tartottam – és udvariasan nemet mondtam. De ahová jó szívvel mentem volna, és amire közben a legkevésbé gondoltam, tényleg, az a Katona. Azt hiszem, titokban mindig nagyon vágytam oda, de soha nem hittem, hogy ez valóra válik.

false

 

Fotó: Németh Dániel

magyarnarancs.hu: Honnan és miért e nagy vágyakozás?

KJ: Sokunknak Kaposvárról egyenes út vezetett a Katonába. Nekem ez kimaradt, pedig húsz évvel ezelőtt nyilván abban reménykedtem, hogy befejezem az inaséveimet Kaposváron, aztán megyek én is a Katonába. Rajongva szerettem azt a társulatot. De nem kellettem, és akkor ez fájt. Aztán soha többet, de akkor nagyon. Később jöttek ezek az iszonyú jó évek a Radnótiban és a Nemzetiben. Furcsa ez és szép, hogy húsz év után valahogy rám talál az, amire régen vágytam. Nem tudom, nem vagyok semmilyen ezotéria híve, de mégis, mintha lenne valami rendezőelv az életben… Döntesz valahogy, azt mondod, hogy elmész innen, miközben fogalmad sincs a jövődről – és akkor az élet ad egy olyan lehetőséget, ami továbbvisz. Mintha ezt kapnád cserébe a bátorságodért – de ezt a bátorságot azért tedd idézőjelbe.

magyarnarancs.hu: Hiszen amikor Vidnyánszky kinevezése után bejelentetted, hogy távozol, még nem tudtad, kapsz-e szerződést máshol.

KJ: Félni nem féltem attól, hogy nem lesz munkám vagy nem tudok megélni. Inkább attól, hogy nagyon kiszolgáltatott leszek. Soha életemben nem kellett pénzért elvállalnom olyasmit, amit nem akartam, vagy amit később megbántam volna, és azért 55 évesen elkezdeni ezt, meggyőződésem ellenére dolgozni, csak azért, hogy eltartsam magam… Hát, nagyon nem lett volna jó.

magyarnarancs.hu: Állítólag négy előadást megtart az új vezetés. Jönnél vissza játszani bennük?

KJ: Nem tudom még, mi maradhat, de szerintem igen. Mikor beszéltem Vidnyánszkyval, kérdezte, hogy ellenkezne-e az elveimmel, ha már futó darabokat továbbvinne. Azt mondtam, hogy hát üljünk majd le akkor, hiszen ez egyelőre még csak elmélet, a bizonytalan jövő.

magyarnarancs.hu: Ha a múltat nézzük, és kénytelen vagy egyetlen pillanatot kiemelni az elmúlt öt évből, melyik lenne az?

KJ: Talán a III. Richárd bemutatója. Az valahogyan különösen fényes pillanata volt az életnek. Álltam a színpadon, hallottam a közönséget, és akkor, egészen váratlanul, az összes kollégám megtapsolt. Nem is tudom, mikor történt velem ilyen korábban. Ez tényleg semmihez nem hasonlítható élmény, hogy a saját kollégáid, a színpadon… Pedig ott a többi szerep ritka hálátlan: Richárd végig ott baszakszik középen, pörgés-forgás, „York napsütése” meg sántikálás meg minden, és a többiek közben várnak hátul – mégis képesek voltak erre, és ezt nem felejtem el.

Neked ajánljuk