Nagyon régen volt utoljára ilyen élményem, 2004-ben, amikor a budapesti Sziklakórházban a Krétakör bemutatta a remek Térey-darabot, a Nibelung-lakóparkot.
Egy éve végzett a Színművészetin, azóta az Örkény Színház tagja jobbnál jobb szerepekkel, most pedig az évad színésze díjat is megkapta, ami azért is nagy szó, mert a közönség szavazza meg. Elmondja, mit gondol színházról, saját magáról, félelmekről és feldolgozhatatlan traumákról.
Drámát irodalomként manapság nemigen olvasunk, kivéve, ha régi (úgy értem, nagyjából 1850 előtti), és ennek megfelelően jellemzően verses; így a nagyjából kortárs dráma nem annyira az irodalom része, mint a színházé.
Családregény, színháztörténeti dokumentum, bensőséges művészportrék és anekdoták: ez az Összpróba című kötet, amelyben a Vígszínház egykori igazgatója, jelenlegi főrendezője mesél az életéről.
Idén végez a Színművészetin Máté Gábor színészosztályában, de az Aranyélet című sorozatból már sokan ismerik. A színházba járók a Radnóti Színházban láthatták több jó szerepben (Futótűz, Téli rege), mert ott töltötte a gyakorlati éveit. A színházról viszont leginkább rendezőként vannak elképzelései.
Széles skálán mozog, a naivától az esendő, eltökélt, vicces vagy éppen gátlástalan karakterekig. Az évad egyik legfontosabb előadásában, a Futótűzben debütált a Radnótiban. Lekötetlen energiáit a Bekvart rockbanda billentyűseként hasznosítja.
Néha úgy tűnik, kevés kell egy jó előadáshoz. Elég a jó szöveg, a jó történet, egy jó színész és egy hatásos színpadi tér. Ez mégis rettentő sok, hiszen mindennek valahol közös nevezőre is kell jutnia, közös szándékot, gondolatot kell szolgálnia, egy irányba és egymásra kell mutatnia.