Magyar Narancs: Azért nem az a szokásos ügymenet, hogy valaki egy népszerű sorozat főszereplőjeként kezdi a pályát. Mennyire determinál ez? Mennyit vesz el, mennyit ad, mennyire skatulyáz be?
Olasz Renátó: Szerintem nem vett el semmit, és hogy mit adott, az később fog kiderülni. Rengeteget tanultam belőle, és meghatározza a munkához való hozzáállásomat, mert nagyon sok profi emberrel dolgozhattam együtt, láthattam, hogyan működik egy filmes stáb, és ebbe nagyon beleszerettem nagyon fiatalon. A suliban nem tanultunk filmszínészetet a gyakorlatban, valahogy nem jött össze, csak majdnem, mert Gothár Péter nem ért rá. Filmelméletóráink voltak.
MN: Márk vásott karaktere hatással volt-e a szerepeidre később?
OR: Sehová nem hívtak ilyen szerepre azóta. Két kisebb filmszerepet kaptam, és mindkettő ennek pont az ellenkezője volt. Viszont mindkét rendező személyes kapcsolat volt az Aranyéletből, benne voltak a stábban. Most jön a harmadik évad egyébként, nemrég kaptam meg az új könyveket. Csak annyit mondhatok róla, hogy sokkal zúzósabb lesz az egész, mint eddig, egy újabb pokolra szállás, és biztos nagyon igénybe fog venni.
MN: Végzős diákként hogyan gondolsz vissza a Színműre, mit tanultál ott?
OR: Máté Gábor leginkább arra tanított meg, hogy amikor elém kerül egy szerep, akkor fel tudjak tenni azzal kapcsolatban olyan kérdéseket, amelyek segítenek közelebb kerülni a karakterhez, az élethelyzetéhez. Hogy folyamatosan nyitottan tudjak hozzáállni egy új szerephez. Leginkább az önelemzést sajátítottuk el, hogy rá tudjunk látni a saját helyzetünkre. Úgy tanultunk színházat, hogy nem a végét, hanem a nulladik pontját kellett megragadni, aztán rajtunk múlik, hogy abból hogyan dolgozunk. Kulcsot kaptunk az elemzéshez, a kérdezéshez. Minél hamarabb megérted, annál pontosabban tudsz ábrázolni valakit vagy valamit.
MN: Biztos voltál abban, hogy miután végzel, lesz munkád? És végül hová szerződsz a következő évadra? A Radnóti adná magát…
OR: Nem volt egyértelmű, hogy lesz munka, és tényleg hívtak a Radnótiba, ahol nagyon szerettem dolgozni, de Szegedre megyek, mert nagyon szimpatikus, ami most ott a színházban van. Keszég Laci főrendező is, az egész szituáció rendben van. Négyen megyünk le az osztályból, és lesz lehetőség arra is, hogy rendezzek. Kicsit el van zárva Pesttől, de nekem amúgy is túl sok volt ez az öt év, nagyon intenzív volt, én meg vidéki srác vagyok, és szeretem a könnyebben átlátható közeget, a koncentráltabb munkát. Persze Szegeden is biztosan túl fogom vállalni magam. Nem tudom, miért mondják, hogy a pályát vidéken kell kezdeni és ott lehet megtanulni, de igazat adok nekik.
MN: A Radnótiban mit láttál a szakmából? Mi marasztalt volna és mi nem?
OR: Akkor inkább elmondom, mi volt a jó ott. Gimnáziumban kezdtem el darabokat csinálni, hogy legyen egy kis zárt közösségem, amiben lehet dolgozni. A Radnóti ilyen volt, családias kicsi színház, kicsi öltözőkkel, a próbák és az előadások után is tudtunk találkozni, együtt lenni a színészekkel. Közeli viszonyba lehetett kerülni egymással. Nagyon szerettem nézni a jóval tapasztaltabb színészeket, hogy milyen az, amikor szenvednek a próbán, aztán jól működnek egy szerepben, utána meg, ahogy viselkednek a büfében. Nagyon közelről láthattam azokat, akikre felnézek.
| ||
MN: A rendezés régóta izgat ezek szerint. Miért nem rendező szakra jártál?
OR: Csak az érettségim előtt egy évvel indult a szak, és el is jöttem a felvételire, de nem engedték megírni, mert még nem érettségiztem le. 15 évesen rendeztem először az Alter(EGO) című darabot, amit egy akkori osztálytársam írt, és meghívták az Alternatív Színházi Szemlére és a DESZKA Fesztiválra is.
MN: Schiller Haramiák című drámáját rendezted meg legutóbb Térey János újrafordítása nyomán, Kitagadottak címmel. Mi ragadott meg benne?
OR: Főleg a romantika tetszett benne. Úgy éreztem, hogy lehetetlen olyan módon élni, ahogy ebben a drámában élnek. Annyira nem volt reális, hogy ilyen nagyban is lehet csinálni a dolgokat. Most, mikor épp azt látom magam körül, hogy olyan egysíkú a világ. Egyszerűen a szöveg inspirált, mert nagy érzelmek vannak benne, nagy felemelkedések meg bukások. Hosszúak az utak, az egész olyan, mint a hullámvasút. És a költőisége is tetszett, olyan emelkedett a egész, és mégis nagyon emberi.
MN: A darab világképe azért párhuzamba hozható a jelen világgal. Hogyan érint téged ez a mai magyar helyzet mint alkotót?
OR: Mielőtt Debrecenből idekerültem, nem érintett a politika, nem is tudtam róla, fogalmam sem volt róla, hogy működik. Nem tudtuk, hogy mi megy a háttérben, és nem is érdekelt minket, iszonyatosan függetlenek voltunk. Az érdekelt, hogy van egy piros szék, van egy színpad, aztán minden hülyeség nélkül felmegy a függöny, és ott történik valami, ami túl van az egészen, amiben most élünk. A színházat valami csodának láttam. Az egyik rendező, akitől a legtöbb előadást láttam, Vidnyánszky Attila volt, aki Debrecenben dolgozott akkor, a másik pedig Schilling Árpád, akinek a darabjait is, de elsősorban azok DVD-felvételeit – mert akkor már nem volt Krétakör – baromi sokszor megnéztem. Aztán másodéves koromban beültem a Katona József Színházba, ahol ők ketten veszekedtek egymással, és azt mondtam, hogy ezt ne csinálják. Eddig talán burokban éltem, és nem tudom, hogyan lesz ez később, de én már nem fogok azért szavazni valakire, ahol áll, hanem csak azért, hogy jó színházat csinál-e. Szerintem megöli az alkotást ez a helyzet. Annál tisztább valaki, minél függetlenebb. A Kitagadottakban nem az aktuálpolitika érdekelt. Ezen túl szerettem volna beszélni valamiről globálisabban. Van egy hős meg egy antihős, van egy korcs, van egy mindenkori apa, van egy fiú, aki a fiatalságot szimbolizálja – és kész. Róluk. A politikáról meg olyasmit gondolok, mint ami a Bëlga együttes Politikus 1. és Politikus 2. című számaiban elhangzik.
MN: Két volt krétakörös színész is szerepel a Kitagadottakban: Rába Roland és Nagy Zsolt. Hogyan kerültek bele?
OR: Gyerekkorom kedvencei mindketten. Imádtam őket nézni, és csodálatos volt velük dolgozni. Jó sokat tanultam tőlük hozzáállásban, nézhettem, ahogy jó értelemben véve kiölik az emberből a naivitást. Arra is képesek, hogy tiszteletben tartsák, hogy te ki vagy, miközben mégis nevelnek. A kérdéseikkel, az őszinteségükkel, a kíváncsiságukkal, a színházszeretetükkel. Nagyon kellettek ehhez a darabhoz. Amiről beszélni szerettem volna, az a lázadás, és a lázadó színészekről valahogy ők jutottak eszembe. Ők a lázadásmintáim.
MN: Lázadó darab a Kitagadottak, de nem változtatja meg a színházi formákat, nem megy túl bizonyos határokon. Nem dönti ki a négy falat. Mik a te elképzelésed a színházról?
OR: Inkább azt mondom, hogy mi érdekel, és mi nem. Tetszik egy olyan darab is, amikor a nézőt bevonják az előadásba, durva és aktuális helyzetet teremtenek, és a színház úgy lesz élő, hogy a néző is a része. Rendezőként viszont inkább az érdekel, hogy egy színészből mit tudok kihozni. Akárhányszor színészt néztem a színpadon, az fogott meg, ahogy sírt, ahogy tombolt, az a másik világ az ő fejében, csak az tudott rám hatni. Nekem az érdekes, ha látok valakit a színpadon, aki hasonló problémáktól szenved, mint én, de nem úgy oldja meg, hogy otthon fetreng a tévé előtt, hanem jelen van, él, lélegzik. Mindegy, hogy a színház a négy fal között történik, vagy az utcán, a lényeg, hogy ez a jelenvalóság ne maradjon ki belőle. Alapvetően a Kitagadottakban is azt akartuk, hogy egy zárt világot lehessen látni. Nem akartunk a nézőknek beszélni, hanem azt akartuk, hogy legyenek a nézők és legyünk mi. A lázadás talán ma nem abban van, hogy kihez beszélek, hanem hogy egyes szám első személyben tudok fogalmazni, képes vagyok sírni, képes vagyok valami érzelmet megmutatni. A lázadás mindig annak az ellentettje, ami épp történik. Ma az életben inkább elfojtjuk az érzelmeket, nem hatnak meg minket a dolgok, mert teremtődött valami gát, eluralkodott a nihil. Most ennek kell ellene menni. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a nihil romantikája érdekel.
MN: Ezért volt lényeges a veszélyérzet megteremtése a nézőkben? Mármint abban, aki elég közel ült, ugye.
OR: Igen, de valahogy mégis azt akartuk, hogy távol maradjanak a nézők, nem akartuk őket felállítani, odébb küldeni, vagy megpofozni, esetleg szembehugyozni, mint egy performanszban, mert szerintem akkor hazamennek. Ha van egy történet, ha van valami fizikalitás, valami erős, mélyről jövő brutalitás, akkor történnie kell valaminek a nézőben is. És másképp, mint amikor a Rákóczi úton megyünk és tüntetünk egy tömegben. Én így tüntetek.
MN: Miket rendeztél korábban?
OR: Második év végén lementünk a Balatonra, és csináltunk egy darabot a Ragyogásból egy háromemeletes nagy nyaralóban, amit háromszor harminc ember látott körülbelül. De nem lett belőle semmi, inkább pszichodráma volt. A következő évben a rektori folyosón rendeztem egy Tavasz ébredését, ami egyből meg is bukott, teljesen érthető módon. Aztán utána volt Az utolsó estém a Földön című előadás, amit már a Jancsival (Horváth János Antallal – A. Sz.) írtunk, akivel a Kitagadottakat is együtt csináltuk.
MN: Akkor most ti egy alkotópáros vagytok? Mi a közös alap?
OR: Igen, de Jancsi nem szerződik Szegedre, majd lejön, ha darabot csinálunk. A lényeg, hogy értjük egymást, hasonló dolgokat gondolunk. Tasnádi István improvizációs kurzusán találkoztunk, ahol egyedül ő röhögött azon, amit én csináltam, és viszont. Attól kezdve erről beszélünk folyamatosan.
MN: Érdekel, hogy csapatot csinálj?
OR: Igen, nagyon.
MN: Mire épülne?
OR: Nem stílusra és nem társadalomfilozófiára. Talán a két utolsó rendezésemre.
MN: A nézőt hogyan céloznád meg?
OR: Nekünk ennél a két darabnál szerencsénk volt, nem foglalkoztunk velük, mégis jöttek. Csak az érdekelne, hogy azzal a tíz emberrel találjunk közös nevezőt, akivel együtt dolgozunk, és megfogalmazzuk azt, ahogy mi tízen a világot látjuk. Legyen benne őszinteség, nem feltétlenül színészi, hanem a kreativitásnak és a jelenlevésnek az őszintesége. Hogy bármit meg mersz csinálni, mert szeretsz kísérletezni. Engem végül is az ismeretlen érdekel. Az újabb és újabb ismeretlenek, de nem színháztörténetileg, mondjuk, hogy egy egészen új formát találok ki, mert az pont nem érdekel. Valahogy azt érzem, ha tíz színész őszintén, a jelenben tud beszélni valamiről, azt a néző nem nézheti érdektelenül.
MN: Szerencsés generáció vagytok szerinted?
OR: Amiatt nem vagyunk szerencsések, mert nem értjük, hogyan működik az előző generáció, és nincsen oda átjárásunk, nem tudjuk betámadni. Amiatt meg pont igen, hogy van egy jó nagy szakadék köztünk az előző generációval, és távol vannak tőlünk a problémáik. Érintenek minket a meccseik, de nem foglalkoztatnak. Náluk már eggyel függetlenebbek vagyunk.
MN: Hogy telik a nyár még a szegedi kezdés előtt? Teszel valamit a burnout szindróma ellen, vagy dolgozol?
OR: Életem első kisfilmjén dolgozunk, amit még a harmadik évad előtt le is fogunk forgatni. Ezenfelül készülök az Aranyéletre, elolvasom a Párhuzamos történeteket, diplomázok, de szeretnék pihenni is, és hazamenni Tiszavasváriba.
A Férfiak, nők és férfiak című Keszég László-rendezésben Olasz Renátó íróként és színészként is részt vesz – ezt július 24-én játsszák a Művészetek Völgyében, Taliándörögdön.
