Az emberiség történetének jelentős részét teszi ki a megélhetés érdekében való vándorlás, vagy a lakhely politikai kényszerből való elhagyása, szárazon vagy vízen. Hiába a veszély, az egyén nem mérlegel, viszi a kollektív pánik, és különben is, a maradás néha egyenlő a halállal. A tenger legalább remény. Ami, ha arra kerül a sor, áldozatait úgy nyeli el, hogy nem válogat vallási felekezet vagy politikai meggyőződés szerint.
Az olasz csizma sarkában található Lecce színháza, a Koreja kortárs operája tulajdonképpen a valaha vízbe fulladt áldozatokért szóló szcenírozott ima, félhomályban. Igaz, hogy egy 1997-es esemény a kiindulópont, de az elmúlt évek migrációs válságához kapcsolódó, fel nem fogható történéseket idézi. Az Albániában 1996-ban kirobbant válságot követő polgárháborús időszakban mintegy 15 ezer albán menekült át Olaszországba. Az egyik hajó elsüllyedt, és 84-en életüket vesztették. Ők a színpadon látható, zavaró énekhangokat hallató férfiak és asszonyok motyókkal, lepedőből készült babákkal. Alessandro Leogrande librettója félmondatokból, indulat- és vezényszavakból, sóhajokból, kiáltásokból áll, ezt keretezi Admir Shkurtaj hangszerekre, élő elektronikára, kísérleti és népi énekre írt zenéje. A nézőtér körülveszi a színpadi teret, ami a hajóorr-installációtól a zenekarig tart. E kettő között mozgatja Salvatore Tramacere rendező a stilizált vízi járművet, mint valami kerekeken guruló ringet.
Összetorlódnak az odaveszettek és a megmentettek hangjai, gondolatai, vágyai és szorongásai. A balladai képek álmokat, jelenéseket, emlékeket idéznek a sötét utazásból, amit a polifónikus albán férfikórus old fel a maga szakrális erejével. A 2014-ben a Velencei Biennáléval koprodukcióban készült olasz és albán nyelvű előadás a temesvári TESZT fesztivál legaktuálisabb darabja lett.
TESZT, Temesvári Csiky Gergely Színház, május 27.
