Magyar Narancs: Kováts Adél igazgató azzal indokolta a szerződtetésedet, hogy kompatibilis vagy a társulattal. Hosszú távra tervezel a Radnótiban?
Lovas Rozi: A diplomázás óta viszonylag sok helyen megfordultam. A Radnóti a negyedik társulat, ahová szerződtem. Ennél a társulatnál jó ideig garanciát látok arra, hogy olyan emberekkel dolgozzak, akiktől tanulni szeretnék. A Radnótiban eddig is magas színvonalon folyt a művészi munka, amit Adél még három-négy fokozattal feljebb kapcsolt. Mer kockázatot vállalni azzal, hogy fiatal rendezőket hív, Fehér Balázs Benőt, ifj. Vidnyánszky Attilát. Az egész társulat konstrukciója átalakult, ettől valami újféle hangulat, tempó, látásmód érvényesül.
MN: A Futótűzben a menekülttáborból érkező Sawdát alakítod, aki tanúságot tesz a háború borzalmairól, a csecsemőgyilkosságokról. Színészileg nagyobb a tétje egy olyan előadásnak, ami napjaink történéseire reflektál?
LR: Alföldi formalista módon nyúlt ehhez a nagyon érzékeny témához. Akkor jöttek a legborzalmasabb hírek Aleppóból, amikor próbáltunk. Arra törekedtünk, hogy ne legyen érzelgős az előadás, hanem gondolatot közvetítsen. A hosszú monológban például, amit Adélnak elmondok, nem az a cél, hogy láttassam a borzalmakat, hanem az információ átadása és megértetése.
MN: A játékosban a gátlástalan, haszonleső Mademoiselle Blanche-ot formálod meg, aki mindenkin átgyalogol, hogy pénzhez, élvezetekhez jusson.
LR: Nemigen fordult elő a pályámon ilyen önző, monomániás karakter, aki a nőiségét a saját céljai érdekében veti latba. Igyekeztem megkeresni ennek a nőnek a legérzékenyebb, legsérülékenyebb pontját. Van valami törés a múltjában, amitől az a legfontosabb számára, hogy megszerezze a maga egymillióját, és megmutassa a világnak, hogy ő is ér ennyit. Szívesen látom bele a történetbe azt a fajta elveszettséget, tanácstalanságot, hitehagyottságot és önpusztítást, ami jellemző a mai fiatal generációra.
MN: A gyakori társulatváltásaidat az indokolta, hogy hamar kinőtted a kereteket? Miskolctól a Pesti Magyar Színházon át a Tháliáig mindig újonnan formálódó színházi közösségekhez csatlakoztál.
LR: Egyik helyről sem azért jöttem el, mert menekültem. Mindig a személyes impulzusokra hallgatok, hogy éppen akkor mi melengeti a szívemet-lelkemet, merre hajt a kíváncsiságom. Miskolcon két teljes évadot töltöttem, a másodikat felesben a Pesti Magyar Színházban. Nagyon hálás vagyok Kiss Csabának és Őze Áronnak, belementek abba, hogy egyszerre lehessek két színháznál. Miskolctól még ma is elszorul a szívem. Friss diplomásként kerültem oda, őrületesen jó társulat és rendezőgárda jött össze. A Pesti Magyar Színházban nagyon tetszett, hogy Göttinger Pál és Őze Áron egy szinte megújíthatatlannak tűnő helyzetet próbálnak megújítani. Emellett vonzott a közeledés Budapesthez, hiszen a szakmán belül minden itt csoportosul, a castingok, a filmezés, a szinkron.
MN: A Miskolcon és a Pesti Magyar Színházban játszott drámai szerepek, a Sirály, A vágy villamosa, A tanítónő után könnyebb vonalra álltál rá a bulvárosabb Tháliában.
LR: Az igazgatóváltással nagyjából megszűnt az a csapat a Pesti Magyar Színházban, amiért odamentem. Tudtam, hogy a színészetemnek csak egy szelete a könnyebb műfaj, amit a Thália képvisel, mindamellett érdekelt ez is. Csányi Sándor nagy szeretettel hívott, ráadásul nagyon nyitott, rugalmas főnök. Szemtelen húzásnak tűnhet, hogy egy új társulatnál az első két bemutatóm külsős munka volt Miskolcon és a K2-nél, és csak utána kezdtem velük dolgozni. Jól éreztem magam a Tháliában, amely szeretetteli, nyugodt közeg. Talán nekem túlságosan is nyugodt.
MN: Nagy sorozattal kezdted a pályádat. A POSZT-on kétszer is elnyerted a legjobb harminc alatti színésznő díját, a színikritikusok a legígéretesebb pályakezdőnek választottak, továbbá Junior Prima díjas lettél. Kellő terhet rakott rád, hogy meg kell felelni a megelőlegezett bizalomnak?
LR: Hosszú időbe tellett, amíg elhittem, hogy dolgom van a színészettel. Mindig misztikus, megfoghatatlan, nagyon fontos hivatásnak tartottam. A díjak megerősítettek. Egyszer éreztem a megfelelés súlyát: amikor A tanítónőt felhoztuk a Tháliába, picit bestresszeltem. Már olyan sok elismerést kaptam a szerepemre, hogy azt gondoltam, Budapesten, más közegben biztosan úgy fognak nézni, hogy na, lássuk csak, tényleg olyan jó-e.
MN: Mohácsi János osztályában végeztél a Kaposvári Egyetem első színészévfolyamában. Szembesültél azzal a jelenséggel, hogy a színművészetihez képest hátrányosabb a kaposvári színészképzés megítélése?
LR: A mi időnkben a Kaposvári Egyetem másodiknak számított a színművészetihez képest. Az elején még az is felmerült, hogy a mi diákigazolványunk feljogosít-e arra, hogy ingyen nézzünk előadásokat. Életem legszebb négy évét jelentette az egyetem. Rengeteget dolgoztunk, kordában tartottak minket a tanáraink. Mohácsi a személyességen alapuló munkametódust képviselte, ami talán más, mint a színművészetin folyó képzés. Csáki Judit tanszékvezetőnek köszönhetően Budapesten is láthatták a vizsgaelőadásainkat, és ez biztonságot, magabiztosságot adott nekünk.
MN: Az évfolyamtársaiddal a Bekvart zenekarban folytatod a közös játékot. Nemrég nyertetek a Cseh Tamás Program pályázatán. Mire készültök?
LR: Kétmillió forintot nyertünk az NKA-tól. A koncertezési kötelezettségek mellett kiadunk egy nagylemezt és készítünk egy klipet. Ősszel lesz a lemezbemutató koncertünk. Nagyon színvonalas munka lett, baromira büszke vagyok a saját dalainkra. Általában úgy van, hogy egyszer csak kipattan valamelyikünk – többnyire Formán Bálint vagy Keresztény Tamás – fejéből egy szöveg, van egy zenei alapötlet, és azt közösen kidolgozzuk. Semmihez sem hasonlítható energiabomba a mi zenénk. Nem akarunk sem megfejteni, sem megoldásokat adni, sem aktualizálni. Állandó emberi milyenségekkel foglalkozunk, mint a szerelem, a csalódás, a fájdalom, a bizonytalanság, a bulizás. Mindezt szerintem egészen különleges költői szintre emelik Formán Bálint szövegei.
MN: Ruttkai Éváról írtad a szakdolgozatodat. Nevezhetjük a példaképednek?
LR: Abban az évben születtem, amikor ő meghalt, 1986-ban. Egy YouTube-felvételen láttam a Parancsolj velem, tündérkirálynő című estjéből egy monológot, az Antonius és Kleopátra részletét. Nagyon megragadott, ahogy az álmáról meg Antoniusról beszélve a shakespeare-i szöveg összemosódott Latinovits Zoltánnal. Letaglózott a személyességnek és a művészetnek az összeolvadása. Én is abban hiszek, hogy az ember lelkének nagy százalékban benne kell lennie minden alakításban, hogy megkerülhetetlenül őszinte és igaz legyen.
