Miért olyan az emberi természet, amilyen? Miért vagyunk letargikus passzivitásunk rabjai? Miért hagyjuk tétlenül, hogy lassan elemeire hulljon körülöttünk a világ? Miért a ha szócska élettörténetünk meghatározója? Miért elválaszthatatlan létezésünk tragikus oldala a komikustól? Egyáltalán: ura-e az ember saját élettörténetének s felelős-e a szabadság lehetőségének elpackázásáért?

Csehov drámáinak fontos kulcsa, mondhatni trükkje, hogy hősei nem különbek, szebbek, okosabbak, tettre készebbek, mint mi, a nézőtér jótékony homályában üldögélők. Ismerjük őket, tudunk gondolkozni a fejükkel, magunkra ismerhetünk, ha akarunk, azonosulhatunk velük, de ha nem, az se baj. Nincs kényszerítő erő.

Az Ivanovban még van központi szereplő, itt még nem az egymás mellé rendelt szereplők későbbi, klasszikusan csehovi dramaturgiája működik. Az egész dráma viszonylatrendszerét a főhőshöz való kapcsolódás minősége határozza meg, bár ez az egy hős is tucatnévvel bír: "Ezer meg ezer Ivanov van" - mondta Csehov. Nem a görög sorsdrámák istenekkel és elemekkel küzdő hérosza ő, hanem az önmagával keserves harcot vívó ember.

Az Új Színházban szép, nemes értelemben vett tragikomédiát láthatunk, amely magában hordozza az említett csehovi dilemmákat, sok komikus pillanattal s néhány megrázóval is. Viszont a túlságosan hosszúra nyújtott előadás végére sem sikerült a dráma befejezését katartikussá tenni, amiről csak részben tehetnek az alkotók. Maga Csehov sem lehetett elégedett a darabbal: idővel átírta, új befejezést illesztett hozzá. Ivanov figurája túlságosan is bonyolult ahhoz, hogy a végén egyértelmű, önmagát feláldozó hőst lehessen belőle faragni. Küszködik is rendesen Cserhalmi György, főleg az első felvonásban nem nagyon találja a figurát. Hiába próbál meg belőle a rendező Székely Gábor értékhordozó, a provinciális környezete béklyójában vergődő orosz értelmiségit csinálni: Cserhalmi nyűgösen, enerváltan mászkál a színpadon, alkotókedv és életerő nélkül. Olykor rátörő öniróniája kevés ahhoz, hogy felkeltse bennünk az egykoron volt s mára szertefoszlott nagyság érzését. Nemcsak a felesége (Tóth Ildikó) halálos beteg, hanem ő is. Az első elszánt bakfislány (Marozsán Erika) el tudja téríteni az ellenállásra képtelen férfit, aki megtagadja a vallását és családját miatta elhagyó feleségét. (Megjegyzés: ez bizony így szereposztási hiba: épelméjű férfi nem hagyná ott a színészileg sokkal érettebb Tóth Ildikót Marozsán Erikáért, fiatalság ide vagy oda.) Cserhalmi Ivanovjából hiányzik a tett, az erkölcsi magaslat, így bukása, mint minden hősé, megrázó ugyan, de nem tragikus. Öngyilkossága inkább egy amnéziás beteg későn jött és némileg váratlan emlékezettisztulásaként hat.

Amúgy sok jó egyéni alakítást kapunk cserébe az elveszett katarzisért: Sinkó László sokszínű öreg grófja, Csomós Mari komikus szenvedéstől áthatott, fösvény Zanaidája, Holl István egzaltált és megkeseredett apája vagy László Zsolt energikus ifjú doktora megmaradhat emlékezetünkben. Csakúgy, mint az Anna Petrovnát felemelő erővel megjelenítő Tóth Ildikó alakítása.

Izgalmasan zegzugos, nagy hátsó terek alkotják a játék színpadát, Antal Csaba díszletei harmonikusak s illenek az előadás hangulatához, ahogyan Szakács Györgyi jelmezei is. Második évadját zárta le ezzel a premierrel az Új Színház. Nincs miért szégyenkezniük: ha nem is az Ivanov a legfényesebb ékkövük, azért, zsenge koruk ellenére, napjaink legegyenletesebb, magas művészi színvonalat képviselő fővárosi színházát tisztelhetjük bennük.