Új Ivanov

  • L. B.
  • 1996. június 20.

Színház

Miért olyan az emberi természet, amilyen? Miért vagyunk letargikus passzivitásunk rabjai? Miért hagyjuk tétlenül, hogy lassan elemeire hulljon körülöttünk a világ? Miért a ha szócska élettörténetünk meghatározója? Miért elválaszthatatlan létezésünk tragikus oldala a komikustól? Egyáltalán: ura-e az ember saját élettörténetének s felelős-e a szabadság lehetőségének elpackázásáért?

Csehov drámáinak fontos kulcsa, mondhatni trükkje, hogy hősei nem különbek, szebbek, okosabbak, tettre készebbek, mint mi, a nézőtér jótékony homályában üldögélők. Ismerjük őket, tudunk gondolkozni a fejükkel, magunkra ismerhetünk, ha akarunk, azonosulhatunk velük, de ha nem, az se baj. Nincs kényszerítő erő.

Az Ivanovban még van központi szereplő, itt még nem az egymás mellé rendelt szereplők későbbi, klasszikusan csehovi dramaturgiája működik. Az egész dráma viszonylatrendszerét a főhőshöz való kapcsolódás minősége határozza meg, bár ez az egy hős is tucatnévvel bír: "Ezer meg ezer Ivanov van" - mondta Csehov. Nem a görög sorsdrámák istenekkel és elemekkel küzdő hérosza ő, hanem az önmagával keserves harcot vívó ember.

Az Új Színházban szép, nemes értelemben vett tragikomédiát láthatunk, amely magában hordozza az említett csehovi dilemmákat, sok komikus pillanattal s néhány megrázóval is. Viszont a túlságosan hosszúra nyújtott előadás végére sem sikerült a dráma befejezését katartikussá tenni, amiről csak részben tehetnek az alkotók. Maga Csehov sem lehetett elégedett a darabbal: idővel átírta, új befejezést illesztett hozzá. Ivanov figurája túlságosan is bonyolult ahhoz, hogy a végén egyértelmű, önmagát feláldozó hőst lehessen belőle faragni. Küszködik is rendesen Cserhalmi György, főleg az első felvonásban nem nagyon találja a figurát. Hiába próbál meg belőle a rendező Székely Gábor értékhordozó, a provinciális környezete béklyójában vergődő orosz értelmiségit csinálni: Cserhalmi nyűgösen, enerváltan mászkál a színpadon, alkotókedv és életerő nélkül. Olykor rátörő öniróniája kevés ahhoz, hogy felkeltse bennünk az egykoron volt s mára szertefoszlott nagyság érzését. Nemcsak a felesége (Tóth Ildikó) halálos beteg, hanem ő is. Az első elszánt bakfislány (Marozsán Erika) el tudja téríteni az ellenállásra képtelen férfit, aki megtagadja a vallását és családját miatta elhagyó feleségét. (Megjegyzés: ez bizony így szereposztási hiba: épelméjű férfi nem hagyná ott a színészileg sokkal érettebb Tóth Ildikót Marozsán Erikáért, fiatalság ide vagy oda.) Cserhalmi Ivanovjából hiányzik a tett, az erkölcsi magaslat, így bukása, mint minden hősé, megrázó ugyan, de nem tragikus. Öngyilkossága inkább egy amnéziás beteg későn jött és némileg váratlan emlékezettisztulásaként hat.

Amúgy sok jó egyéni alakítást kapunk cserébe az elveszett katarzisért: Sinkó László sokszínű öreg grófja, Csomós Mari komikus szenvedéstől áthatott, fösvény Zanaidája, Holl István egzaltált és megkeseredett apája vagy László Zsolt energikus ifjú doktora megmaradhat emlékezetünkben. Csakúgy, mint az Anna Petrovnát felemelő erővel megjelenítő Tóth Ildikó alakítása.

Izgalmasan zegzugos, nagy hátsó terek alkotják a játék színpadát, Antal Csaba díszletei harmonikusak s illenek az előadás hangulatához, ahogyan Szakács Györgyi jelmezei is. Második évadját zárta le ezzel a premierrel az Új Színház. Nincs miért szégyenkezniük: ha nem is az Ivanov a legfényesebb ékkövük, azért, zsenge koruk ellenére, napjaink legegyenletesebb, magas művészi színvonalat képviselő fővárosi színházát tisztelhetjük bennük.

 

Figyelmébe ajánljuk

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

Egyetemes gyávaság

A gyermekvédelminek csúfolt törvény utóhatása borzolta a kedélyeket az elmúlt hetekben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Június közepén, még a Pride – azóta tudjuk: több százezres – vonulása előtt cikket jegyzett a Hvg360 felületén az egyetem Pszichológiai Intézetének három oktatója.

Adja vagy nem adja?

A történet népmesei szála szerint Donald Trump a hivatalban eltöltött dolgos nap után hazatért otthonába, ahol szerető hitvese, Melania várta őt.

Vegetál, bezárt, költözik

Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.

Ítélt az utókor

Szerették őket, így az államosításkor maradt 200-200 hold földjük. Később mégis ku­láknak minősültek az utolsó óföldeáki földes­urak, Návay László és testvére, Aranka. Egy cselédjük házában haltak meg. Kúriájukat most uniós pénzből felújítják. Bérelhető lesz, mint a közeli batidai vadászkastély.