TAVASZI PROGRAMAJÁNLÓ

„Újra meg kell gyújtani”

László Lili színésznő

Színház

Kilenc éve játszik az Orlai Produkciós Irodánál változatos szerepekben. Futó előadásai kapcsán beszélgettünk az anyaságról, a szerelemről és a pálya kiszolgáltatottságáról.

Magyar Narancs: A szüleid táncművészek, miért a színészet irányába indultál el, nem pedig a tánc felé?

László Lili: Már elég pici koromtól a színészet vonzott. A szüleim elvittek ugyan művészi tornára, ezt egyfajta alapozásnak tekintették, és később a tánc több műfaja is része volt az életemnek hosszabb-rövidebb ideig, de igazán a drámatáborokat élveztem, kiteljesedni Földessy Margitnál, aztán az ÁSZ Drámaiskolában tudtam. Az általánosban nehezen tudtam koncentrálni, álmodozó gyerek voltam, és inkább a tanár nénim habitusa érdekelt, megfigyeltem a gesztusait, a hanghordozását, aztán otthon eljátszottam a szüleimnek. Szerencsére támogattak abban, hogy arra menjek, amerre a szívem, lelkem vezet, nem erőltettek rám semmit.

MN: Hogyan teltek az SZFE-s évek?

LL: Eléggé le voltunk terhelve, az első két évben kis túlzással ki sem jöttünk az épületből, késő estig próbáltunk, hétvégén is, reggel fél 9-től pedig már mozgásóránk volt, aztán elméleti oktatás, mesterségóra. Ez a tempó kizsigereli az embert. Nekem azért volt különösen nehéz, mert elsőéves voltam, amikor váratlanul meghalt az apukám. Egy ilyen töréssel a lelkemben embert próbáló volt teljesíteni, és a gyász rányomta bélyegét a komplett első évemre. Később, ahogy kezdtem feldolgozni a veszteséget, igyekeztem lassanként visszaülni a nyeregbe, és felvenni a többiekkel a ritmust. Zsámbéki Gábor, az osztályfőnököm azt mondta, hogy az első két évben a jelenetek tekintetében nem a minőség, hanem a mennyiség számít.

MN: A gyakorlatodat a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban töltötted. Miért oda mentél, és ha már ott voltál, miért nem maradtál ott?

LL: Az Orlainál játszottam először, még harmadévesen, a Göttinger Pál rendezte Pesti barokk című előadásban, és a közös munkát követően Pali, aki művészeti vezető volt akkor a Móricz Zsigmond Színházban, invitált, hogy töltsem ott a gyakorlatomat. Nagyon szerencsés voltam, mert ezzel egy időben már az is kiderült, hogy Orlai Tibor hosszú távon szeretne velem dolgozni, így biztosított róla, hogy visszavár, sőt a második nyíregyházi évadom alatt már újra próbáltam Pesten is. Nyíregyházán sokfélét játszhattam egy évadon belül; drámát, vígjátékot, gyerekelőadást, ez utóbbiakból sokat tanulhattam a színészi dinamikáról, a befektetett energia fontosságáról, mert a gyerekek abban a pillanatban izegnek-mozognak, ha unják, és simán bekiabálják, hogy „Mikor lesz már vége?”, viszont ugyanilyen hőfokon tudnak rajongani is.

MN: Szabadúszó vagy, de annak is érzed magad?

LL: Inkább társulati tagnak érzem magam, mert Tibor évi két-három bemutatót biztosít. Van nála egy szűkebb kör, egy alkotóközösség, amely egész hasonló egy kőszínházi társulathoz. Elméletben tehát szabadúszó vagyok, de a gyakorlatban jelenleg tíz futó előadásom van az Orlai Produkciónál, és havi húsz estén játszom.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.