„Újra meg kell gyújtani”

László Lili színésznő

Kilenc éve játszik az Orlai Produkciós Irodánál változatos szerepekben. Futó előadásai kapcsán beszélgettünk az anyaságról, a szerelemről és a pálya kiszolgáltatottságáról.

Magyar Narancs: A szüleid táncművészek, miért a színészet irányába indultál el, nem pedig a tánc felé?

László Lili: Már elég pici koromtól a színészet vonzott. A szüleim elvittek ugyan művészi tornára, ezt egyfajta alapozásnak tekintették, és később a tánc több műfaja is része volt az életemnek hosszabb-rövidebb ideig, de igazán a drámatáborokat élveztem, kiteljesedni Földessy Margitnál, aztán az ÁSZ Drámaiskolában tudtam. Az általánosban nehezen tudtam koncentrálni, álmodozó gyerek voltam, és inkább a tanár nénim habitusa érdekelt, megfigyeltem a gesztusait, a hanghordozását, aztán otthon eljátszottam a szüleimnek. Szerencsére támogattak abban, hogy arra menjek, amerre a szívem, lelkem vezet, nem erőltettek rám semmit.

MN: Hogyan teltek az SZFE-s évek?

LL: Eléggé le voltunk terhelve, az első két évben kis túlzással ki sem jöttünk az épületből, késő estig próbáltunk, hétvégén is, reggel fél 9-től pedig már mozgásóránk volt, aztán elméleti oktatás, mesterségóra. Ez a tempó kizsigereli az embert. Nekem azért volt különösen nehéz, mert elsőéves voltam, amikor váratlanul meghalt az apukám. Egy ilyen töréssel a lelkemben embert próbáló volt teljesíteni, és a gyász rányomta bélyegét a komplett első évemre. Később, ahogy kezdtem feldolgozni a veszteséget, igyekeztem lassanként visszaülni a nyeregbe, és felvenni a többiekkel a ritmust. Zsámbéki Gábor, az osztályfőnököm azt mondta, hogy az első két évben a jelenetek tekintetében nem a minőség, hanem a mennyiség számít.

MN: A gyakorlatodat a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban töltötted. Miért oda mentél, és ha már ott voltál, miért nem maradtál ott?

LL: Az Orlainál játszottam először, még harmadévesen, a Göttinger Pál rendezte Pesti barokk című előadásban, és a közös munkát követően Pali, aki művészeti vezető volt akkor a Móricz Zsigmond Színházban, invitált, hogy töltsem ott a gyakorlatomat. Nagyon szerencsés voltam, mert ezzel egy időben már az is kiderült, hogy Orlai Tibor hosszú távon szeretne velem dolgozni, így biztosított róla, hogy visszavár, sőt a második nyíregyházi évadom alatt már újra próbáltam Pesten is. Nyíregyházán sokfélét játszhattam egy évadon belül; drámát, vígjátékot, gyerekelőadást, ez utóbbiakból sokat tanulhattam a színészi dinamikáról, a befektetett energia fontosságáról, mert a gyerekek abban a pillanatban izegnek-mozognak, ha unják, és simán bekiabálják, hogy „Mikor lesz már vége?”, viszont ugyanilyen hőfokon tudnak rajongani is.

MN: Szabadúszó vagy, de annak is érzed magad?

LL: Inkább társulati tagnak érzem magam, mert Tibor évi két-három bemutatót biztosít. Van nála egy szűkebb kör, egy alkotóközösség, amely egész hasonló egy kőszínházi társulathoz. Elméletben tehát szabadúszó vagyok, de a gyakorlatban jelenleg tíz futó előadásom van az Orlai Produkciónál, és havi húsz estén játszom.