Végel írói érdeklődését már évek óta a hazátlanság érzését jelentő területenkívüliség és ugyanakkor egy városhoz, Újvidékhez való kötődés kettőssége jellemzi, ahogy többek között Exterritórium, Hontalan esszék, Bűnhődés, illetve Újvidéki trilógia, Peremvidéki élet, Neoplanta című kötetei tanúsítják. Urbán rendezéseinek pedig meghatározó jellemzője - ahogy többek között az Urbi et Orbi, Turbo Paradiso, A kisinyovi rózsa és a Pass-port trilógia példázza - a politikai időszerűség és az avantgárdként aposztrofált formai modernség. Mindkét opust elkötelezett gondolkodás, tudat határozza meg, aminek logikus eredménye a Neoplanta (2013) színpadi változata (dramaturg: Gyarmati Kata) az Újvidéki Színházban.
Mária Terézia 1748-ban szabad királyi várossá nyilvánította a péterváradi sánccal szemben levő, addig névtelen települést. Ettől kezdve nevezték Neoplantának - utalva a lakosság nemzetiségi öszszetételére -, magyarul Újvidéknek, németül Neusatznak, szerbül Novi Sadnak. A város utóbbi majd száz évének történetéről szól ez a városregény és városdráma.
Újvidék két kulturális életszféra, Közép-Európa és a Balkán között fekvő limesváros. Története során gyakran cserélődtek más-más politikai s ezzel együtt nemzeti elveket valló gazdái, az első világháború végétől kezdve különösen sűrűn. Hol Horthyt, hol a szerb Péter királyt, hol Tito marsallt - előbb Sztálinnal együtt, később vele szemben - kellett éltetni. Hol a kommunista, hol a különféle nacionalista eszmékért illett lelkesedni, miközben minden fordulat után emberek tűntek el a Duna jege alatt (1942), tömegsírokban (1944-45), börtönökben (1948-49), a politika szervezte "spontán" népi forradalomban (1989), be nem vallott délszláv testvérháborúkban (90-es évek évek).
Ezeket a gyors váltásokat követi Végel regénye, részben saját tapasztalatai alapján, 1956-tól, amikor a közeli Szenttamásról gimnáziumba iratkozott, részben pedig Luka, a szerb fiákeres elbeszélése alapján, kinek apja horvátországi szerb felszabadítóként (Újvidékre mindig mindenki felszabadítóként jött) érkezett 1918-ban, s maradt itt, mint azóta sokan, egyre többen, akik az ígéret földjét vélték itt felfedezni. Kettejük történeteiből formálódik a hol magasztalt, csodált, hol lenézett, megvetett város múltjának és jelenének története. A színpadi változatból a szerbiai színházi gyakorlatban trendi politikai plakátszínház elképzeléseinek megfelelően az író epizódjai teljes mértékben kimaradnak, a bérkocsis sztorija pedig zömmel inkább a várossal kapcsolatos részletekre redukálódik.
Így lesz az előadás igazi főszereplője Újvidék - Neusatz - Novi Sad. Ennek ellenére nem kell arra gondolni, hogy az előadás nélkülözi a személyes emberi jelenlétet, de tény, hogy az egyes ember helyett elsősorban a városról, illetve a nemzetekről mint közösségekről szól. A színészeknek így hát hagyományos szerepek helyett csak kurta felvillanásra alkalmat adó pillanataik vannak, következésképp igazi szakmai felkészültséget és felelősséget a példás fegyelmezettséget tanúsító kollektív jelenetekben mutatnak. Ez elsősorban az olyan nagyobb epizódokban jut kifejezésre, mint a Tito újvidéki látogatását megelőző, a szocialista nemzetiségi kirakatpolitikát példázó, mára komikus jelenet: a kávét magyar pincérnek kell felszolgálnia, akit előre betanítanak, mit kell a marsall kérdéseire válaszolnia. Vagy a város egyik emblematikus helyszínén, a Dornstädter cukrászdában játszódó jelenetben, melyben üvegből vodkát vedelő, magyar és német nőket leteperő felszabadító orosz tisztek orgiáznak üvöltve. (Ez az epizód számomra a regényben is, az előadásban is eltúlzott, szerencsétlen közhely.) De demonstrálódik az előadást felvezető prológusban és az epilógusnak tekinthető záró jelenetben is. Az előbbiben a hosszú asztalnál ülő színészek frappáns mondatokban mutatják be a várost, az utóbbiban pedig olyan aktuális kérdéseket vetnek fel, mint hogy mit jelent itt kisebbséginek, magyarnak lenni, mikor asszimilálódunk, mit kell anyanyelven érteni, mi a nacionalizmus, kik a nacionalisták, van-e diszkrimináció és így tovább.
A velünk szemben ülő Mária Terézia (Krizsán Szilvia) elmondja Nominentur Neoplanta címen ismert adománylevelének szövegét, amit az előadás - leföldelve az évtizedes traumákat okozó emlékeket - ekképpen told meg: "Éljetek békében, szeressétek egymást, ez a soknemzetiségű város legyen példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének." Hogy az előadás kinek mit jelent, embere válogatja, de ekkor felcsattan az addig feszülten figyelő közönség tapsa. Katartikus pillanat lenne, amely oldja a feszültséget - amit egyaránt érezhetett a szerb és magyar néző -, ha a százeurósokból varrt ruhát viselő császárnő szájára nem tapasztanának egy papírbankót.
Újvidéki Színház, február 16.
