Színház

Városi játék - Kísérleti séta a városra való figyelemről

  • Herczog Noémi
  • 2014. augusztus 19.

Színház

Hagyományosan az idegenvezetés felül keresi egy nemzet szenzációit. Elsősorban a monumentalitást mutogatja, az útikönyvek logikája szerint említésre méltó, elit látványosságokat. Királyok, királynők hajdani palotáit, akik már nem élnek, és akik elérhetetlen magasságban éltek. De ami ennél is fontosabb: ezek kipipálós séták.

A szervezett utazások buszból ki - buszba be turizmusa nem segít valódi figyelmet szentelni az idegen műkincseknek és tájaknak. Az egyre nagyobb számú alternatív városnéző séták paradigmaváltása éppen ezen a két ponton érhető tetten. Kezd is elmosódni a határ városnézés és színház között: hogy kell nézni, figyelni, látni - ezeket a kérdéseket a színháznak úgyis fel kell tennie. Fel is teszi, utoljára Boross Martin buszos színházi városnézése, a Promenád, vagy éppen a Dinamo Budapest társulata: ők emlékeztetnek arra is, mennyire kedvelte a sétaakciókat a fluxus.

A Dinamo a Népszínház utcába és a Mátyás térre visz. Azt mutatja, ami "nem érdekes". De részben azáltal, hogy képes valóban megmutatni, kiderül persze, hogy úgy ezerszer érdekesebb errefelé szétnézni, mint mondjuk egy hivatalos parlamenti túrán. Lassan járunk. Fel kell vennünk a kapcsolatot a környezetünkkel. Megfigyeljük az apróságokat: két bútorboltot egymással szemben. A falfirkákat. A Dinamo kísérleti sétája ironizál az idegenvezető hablatyon, Wikipédia-szócikkekkel operál, miközben érzékenyen figyelni is tanít. Elgondolkodtat még azon a látszólag egyértelmű helyzeten is, hogyan kell nézni. Miközben az akció magát nem, de tárgyát véresen komolyan veszi. Azon gondolkodom, miért voltak korábban dramaturgok azok a színházcsinálók, akik ezeket az itthon szokatlan nyelvű és rendkívül izgalmas színházi városnézéseket rendezik. Talán benne van, hogy beszélnek külföldiül.

Budapest Beyond Sightseeing - Dinamo Budapest, június 28.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.