- kezdődik ez az év, rögtön 12-én este a Műpában, ahol ismét a verhetetlen páros, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső lép pódiumra (utóbbi a Bartók 1. zongoraverseny szólistájaként). A Nemzeti Filharmonikusok pedig először Csajkovszkij nagyon ritkán előadott Vihar című szimfonikus költeményét, záró számként pedig Igor Stravinsky ifjúkora egyik fő művét (Petruska) játssza - bábokkal. Ami érthető, hiszen a balett főszereplői bábok, noha érző lélekkel feldrótozva. És Csajkovszkij idetársítása ugyancsak világos; Stravinsky mindig is rajongott zenéjéért, élete első és egyben utolsó személyes "találkozását" a szentpétervári Mariinszkij Színházban így írja le, mutatva, hogy a celebrity spotting már akkoriban sem volt ismeretlen fenomén, pláne nem egy tizenegy éves gyereknek: "Az előadást anyám nyeles gyöngyház távcsövén át néztem. Az első szünetben a páholyunkból a mögötte lévő kis foyer-ba mentünk. Egyszer csak anyám felkiáltott: Nézd, Igor, ott megy Csajkovszkij! És ekkor megláttam egy ősz, széles vállú, széles hátú férfit, és ez a kép örökre bevésődött emlékezetembe." Nagy élmény lehetett.
De hagyjuk az agg mestert a maga becses emlékeivel, és térjünk vissza az e sorozatban részben már domesztikált német vadromantikusainkhoz, bár nem Hoffmannhoz, de a képünkön megcsodálható, még nála is tébolyultabb Heinrich von Kleisthez, akinek A marionettszínházról című értékezését mindenki el fogja olvasni a bábos Petruska előtt. Mely dialógusban kifejtődik, hogy a bábok összemérhetetlen előnye az emberrel szemben, hogy antigravitánsok, azaz nem ismerik a nehézségi erőt, ráadásul nem képesek szenvelegni, mórikálni magukat. Vagyis nincs tudatuk, míg az emberi táncosok rendelkeznek ilyesmivel. Ezért a bábok gráciája felülmúlhatatlan, és a rendes balett-táncosok még csak meg sem közelíthetik őket - így Kleist egyik beszélgetője. A mozgás kecsessége abban tűnik elő legtisztábban, aki vagy semmilyen (a bábu), vagy végtelen (isten) tudattal rendelkezik. Mindezt meghallgatva, a beszélgetés másik meghökkent szereplője a végén felteszi a kérdést: Eszerint ismét ennünk kellene a tudás fájáról, hogy az ártatlanság állapotába visszatérjünk? Hát mindenesetre az a világ történetének utolsó fejezete lesz, hangzik a pofonegyszerű válasz. Látjuk, Kleisten kívül ilyen messzire még senki sem ment néhány ócska fabábu esetlen mozgását figyelve. Hogy aztán bennünk mennyi grácia marad a koncert utáni semmiféle tudattal nem rendelkező állapotunkban, azt majd a számlát összeállító pincértől kellene megkérdezni. Ha ugyan lesz még, aki kérdi. De - egy nagy bécsi őrülttől tudjuk - egyszer elfogynak a kérdések, és akkor éppen az lesz a válasz.
