"Mein Kind - vág közbe ekkor egy jól ismert zengésű hang. - Mon unglücklicher ami, ugyebár nem arra vetemedik a továbbiakban, hogy akár csak töredékes emlékiratainak előterjesztésével untassa egyébként is derekasan fogyatkozó közönségét?! Ha mégis, akkor az a 17. Gozzi-féle helyzet lenne, mely nem más, mint a végzetes óvatlanság drámai szituációja. Hiszen nem könnyű dolog egy önéletrajz papírra vetése, melynek nézetem szerint legfőbb célja, hogy az egyént kora viszonyai között ábrázolja, megmutassa, miben segíti, miben gátolja őt a nagy egész, hogyan alakítja ki magában mindezek hatására a világról és az emberről alkotott képét, s hogyan tükrözi ezt ismét vissza, ha művész. Ehhez pedig szinte megvalósíthatatlan, mégis elengedhetetlen föltétel, hogy a pacák ismerje önmagát és századát. Ámde, már engedje meg, ahogy így elnézem, Kegyednél eme kettős ismeret erősen hibádzik; arról nem szólva, hogy a poharak minél élénkebb mozgatásával csak még meszszebb, még reménytelenebb távolságba kerül mindezek megszerzésétől, ha ugyan überhaupt képes rá, hogy valaha is megszerezze őket. Hegel barátom (képünkön) széplélek teóriája mintha Kegyedben példaszerűen megvalósult volna, beszéljen mégoly gunyorosan róla." Eddig a német Zeusz, aki egy intéssel utasította rendre a körénk sereglő pincérkart, némely gyors mozdulattal kiegyenlítette a számlát, hogy aztán imperátori léptekkel eltűnjön a Közvágóhíd irányába.
csontzene - Goethe benyújtja a Szépléleknek a számlát
Az elmúlt két héten a múzsák dús asztalát csontig leszopogattuk; zenetermeinkben vigasztalan árvaság fogad, legfeljebb némely hárfaest (például Varvara Ivanovnáé a gödöllői kastélyban, ahol egyébként egy egész fesztivált rendeznek eme gigászian unalmas hangszer tiszteletére) kelthet izgalmat a bensőségben, de ezeket A szellem fenomenológiája kétszáz éves megjelenése alkalmából meghagyjuk a hegeli szépléleknek, ki nem képes külsővé tenni magát, ezért eloszlik mint alaktalan pára, vagy - és ezt már a Zenegyűlölő teszi hozzá - mint egy arpeggione futam a szélhárfán. De mindenképpen kiemelendő egy hangverseny (Zeneakadémia, október 5.
19.30), melyen Kocsis Zoltán sokak örömére ismét zongorázik, mégpedig éppen azt a művet (Beethoven: G-dúr zongoraverseny), melyet első lemezén játszott, miután megnyerte a rádió Beethoven-versenyét. 1970 volt ekkor, a Zenegyűlölő 16 éves, mélyen beleágyazódva a Csehszlovákia és Kreuzberg lerohanása utáni házibulik és egyebek világába; és még jól emlékszik, hogy a 18 éves Kocsis felbukkanása valahogy ellenzékien hatott. Bár semmi közvetlen köze nem volt a politikához, zongorázása, egész személyisége valamiként mégis lázítónak tűnt, és amikor most, ennél a globalizált kocsmaasztalnálÉ
