Április 23-án este, a Ránki házaspár koncertjére igyekezvén a Zenegyűlölőnek olyasféle túlvilági erejű megvilágosodása támadt, mint Nietzsche élménye lehetett - aki köztudomásúan egy kocsisa által ostorozott ló nyakába borult zokogva 1889 januárjában, Torinóban -, amikor a Zeneakadémia kapujában megpillantott az utcára kirakott két (!) nyalka, lábas hamutartót. Ellentétben a jeles német tébolyodottal zokogógörcse nem támadt, és nem is vonta kebelére egyik hamuedényt sem, ám ebben feltehetően csak régi vágású neveltetése akadályozta. Beérett, mindössze két hét alatt beérett hát a hadjárat gyümölcse! Ezentúl a dohányzó közönségnek nem kell bepiszkítania az utcát! Szóval kalaplengetés és köszönet (hogy kiknek pontosan, azt persze nem tudjuk), noha egy olyan, minden mondatban kákát kereső analitikus filozófus, mint Saul Kripke (lásd képünkön) nyilván azt mondhatná, hogy korántsem biztos az összefüggés az itt hetek óta közölt követelések-kérések, valamint a hamutartók látomásszerű megjelenése között. Rendben, ezt aláírjuk, de ne legyünk folyton ünneprontók, és azt még a nagy Kripke is elismeri, hogy "ha egy tényellentétes helyzet leírásához hozzátartozik, hogy benne mindannyian németül beszélünk, erről a tényellentétes helyzetről akkor is magyarul beszélünk" (és noha az eredetiben nyilván "angolul" áll a "magyarul" helyett, az ebből következő filozófiai bonyodalmakba nem mennénk bele, egyrészt mivel totál amatőrök vagyunk a szakmában, másrészt mivel itt mindössze az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet Kripke Megnevezés és szükségszerűség című alapművére, mely immár fél éve hozzáférhető magyarul is kedves bedolgozónk, Bárány Tibor fordításában). Magyarul szólva: a tényállás az, hogy április 23-án volt két hamutartó a Zeneakadémia előtt, bármi is lett légyen annak az oka, hogy odakerültek; és hogy mi a helyzet a kripkei "lehetséges világokban", arra ez esetben nagy ívben teszünk.
És ezentúl a megszokottnál is peckesebb léptekkel sietünk a Zeneakadémiára, ahol Keller András dirigálásával a megújult Magyar Telekom Zenekar ad koncertet, a szólista, a Kurtág-előadásokból jól ismert csodálatos Juliane Banse Richard Strauss Négy utolsó ének című sírnivalóan szép dalciklusát adja elő, a második részben a nálunk sajnos alig játszott kortárs lengyel, az 1933-ban született Henryk Górecki 3. szimfóniája szólal meg (május 4., 19.30). És hogy ne legyen elég a lengyelekből (Nietzsche annyira utálta a németeket, hogy azzal a feltehetően tényellentétes állítással hencegett, hogy voltaképpen lengyel származású), megnézzük még a Nemzeti Filharmonikusok élén Stanislav Skrowaczewski produkcióját is, aki a mostanában állandóan műsorra tűzött Bruckner 7. szimfóniával jön (MűPa, május 8. 19.30). És mit szól mindehhez a fizetőpincér, amikor elénk terjeszti a pontosan 6684 forintra rúgó számlát? Előrántja Kripkét: "A Goldbach-sejtés azt mondja, hogy minden kettőnél nagyobb páros szám felírható két prímszám összegeként. Ha ez igaz, feltehetően szükségszerűen igaz, ha hamis, feltehetően szükségszerűen hamis. Szóval, mon ami, ha minden segédeszköz igénybevétele nélkül három percen belül megadja azt a két prímszámot, mely a számla összegét teszi, akkor szükségszerűen a ház vendége két palack Ch‰teau Lafitte-ra! A számokat mondhatja németül vagy angolul is! "ra indul."
