1872-ben, május 22-én, Bayreuthban inkább nyűgös idő volt, ám maga Wagner nem kis derűvel és önelégültséggel térhetett meg szállására a bayreuthi színház alapkövét lerakó ünnepségről; és ezt a pillanatot ugyan ki más írhatta volna le ihletettebben, mint Nietzsche, a szemtanú, ekkor még a zeneszerző megszállott híve, hogy aztán nem sokkal később acsarkodó ellenfele legyen. Zoltai Dénes fordításában így szólnak a nemes nyugalmú sorok: "Amikor 1872. év ama májusi napján a bayreuthi dombon lerakták az alapkövet, zuhogó esőben és borús ég alatt, Wagner néhányunkkal visszahajtatott a városba; hallgatott, és szavakkal le nem írható tekintettel, hosszan nézett maga elé. Hatvanadik életévébe lépett azon a napon, minden addigi csak előkészület volt erre a pillanatra. (...) Hogy Wagner mit látott, maga elé nézve, azon a bizonyos napon - azon töprengve, hogyan lett azzá, akivé lett, s akivé majdan lesz -, azt mi, a hozzá legközelebb lévők bizonyos fokig el tudjuk képzelni. Csakis ebből a wagneri pillantásból érthetjük meg Wagner nagy tettét - hogy ez a megértés garantálja: a tett nem marad terméketlen." Persze Nietzsche már itt is elárulja magát, ám ezt csak későbbi művei leplezik le, ugyanis Wagner szerepében feltehetően önmagán töprengett már ekkor is, így aztán szükségszerű, hogy utolsó befejezett műve, az önéletrajzi Ecce homo alcíme így szól: "Hogyan lesz az ember az, ami."
De hagyjuk ezt. Inkább azon gondolkodjunk el, hogyan lesz a Wagner-hallgató az, ami, vagyis egy, a bódító-zsongító hangzásoktól és a színpadi tébolyoktól végletekig kifacsart, valami egyszerűre, netán egy sima tonika-szubdomináns váltásra epedve szomjazó, hullaszerűen merev befogadó.
