A régi egység a hetvenes-nyolcvanas évek hagyományosan olajgőzös, zsírpecsétes létesítményeinek volt a tipikus példánya, amit leginkább a Rókus Kórházból kiszökdöső betegek, illetve a Hírlapkiadó Vállalat Gyulai Pál utcai fotólaborjából menekülő fényképészek látogattak - elsősorban italozási céllal. A rendszerváltás után valamelyest felkapaszkodott, mára viszont teljesen megváltozott a helyzet.
A Fülemüle hangulatosra vett, azonban füstmentes (!) étteremmé változott. A falra vélhetően feltették az összes 20 centinél kisebb átmérőjű képkeretet - tartalomtól függetlenül, de mellettük megcsodálhatunk szocializmusból megmaradt táblákat, madarat ábrázoló hímzést, faliszőnyeget. Úgy tűnik, itt bármi dekoráció lehet, ami 20 évnél idősebb. Leszámítva a bútorzatot. A modern/régies garnitúra vitrines szekrényeiben főleg nippek, az asztalok és székek viszont masszív, mégis elegáns darabok. A teríték tökéletes, a személyzet: egy férfi és egy nő. Mindketten fiatalok, de látszik rajtuk, hogy megtanulták a leckét.
Az étlap egyik fejezete a budapesti zsidó konyha jellegzetességeivel kecsegtet, nem is lapoznánk tovább. Már csak azért sem, mert a libaleves maceszgombóccal (750 Ft/csésze) repülőrajt. A serpenyőben érkező főtt tojásos sóletre (1800 Ft) csak azért nem alkalmazzuk a legfényesebb jelzőket, és azért nem méricskéljük, mert a hazai vendéglátásban eddig azt tapasztaltuk, hogy legtöbbször csak valami híg babfőzeléket kínálnak ilyen névvel. Nos, a Fülemülében valóban sóletet adnak, így a "megszokottal" összehasonlítani rangon aluli lenne. A aszalt szilvás-mézes csirkét sárgarépás cimeszszel (2500 Ft) viszont nincs mihez mérni, bár a kifejezetten édes csirkecombot inkább azoknak ajánljuk, akik nagyon szeretik a meglepetéseket.
A desszertként felszolgált dióval töltött, bundázott macesz csokimártással (850 Ft) különös ízű kombináció, s ha létezne közös nevező a baklava meg egy bécsi cukrászda választéka között, nos, ez lenne az.
