Íme az ír kocsma, távol Dublintól, Belfasttól és mindentől, ami a jó ízlés szolgálatában állna. Eddig azt hittük, hogy ilyen hely csak dél-amerikai szappanoperákban létezik, ahová felszarvazott férjek teszik be a lábukat, de ők is akkor, ha már túl sok kokacserje került a forgatókönyvíró levesébe.
Sokáig csipkedjük egymást, hogy elhiggyük, a Green Corner névre hallgató ház valóságos. Már-már ott tartunk, hogy ha ez az étterem igaz, akkor talán a valóság a kitalált, de mint oly sokszor, most is segítségünkre siet a szokásos "biofizikai kényszer": korgó gyomrot csak éhes disznó álmodik. Meg aztán tudjuk azt is, hogy a szűzérmének két oldala van, így hát egyáltalán nem okoz meglepetést, hogy a "sarokház" odabent minden elképzelésünknek ellentmond. Csupa fa, kifejezetten igényes berendezés, a "pubhangulat" voltaképpen tökéletes, tehát a szánalmas mesterkéltség, ami oly sok hazai helyet lenulláz, nem jellemző. Jellemző viszont az udvarias kiszolgálás, a kifejezetten izgalmas választék, és az a meglepő fordulat, hogy a "látványkonyha" ellenére sincsenek szagok. Sajnos a sáfrányos ráklevesnek sincs emlékezetes eleme, pedig nem csak mutatóban lötyög benne néhány ollókezű. Az ún. ráknyársat viszont már sikerült izgalmassá tenni: pikáns, mint a Színész-Újságíró Magazin 1976-ban, a rákok pedig pontosan annyira ropognak, amennyire illik - nem beszélve a remek fűszerezésről. Noha eredeti steaket is találunk az étlapon, most inkább a madarazás mellett döntünk, úgy tűnik, helyesen. Az ún. csirkesteak (de hülye név!) telitalálat, kár, hogy a mellékelt krumpli árnyalattal feketébb az illendőnél. De tudjuk jól, minden sötétség nyomában ott liheg a fény: a legnagyobb meglepetésünkre a Gundel-palacsinta valóban lángolva érkezik, ami nemcsak ízletes, de régi emléket is idéz. Ilyen mutatványt először a Mátyás pincében láttunk, valamikor a kőkorszakban, bár annak az Amerikából hazalátogató rokonok is nélkülözhetetlen kellékei voltak. No meg Déki Lakatos Sándor és népi zenekara.
