A hivatalos Budapesten járunk, kormányzati, bírósági negyedben. A masszív szürke tömbök mögül csak néha-néha bújik elő a nap. Minisztériumi menzák kelkáposztaillatát sodorja a szél, kellemetlen külsejű fiatalember kacsint ránk egy kapualjból: "Van eladó köpönyegem. Majdnem új..." E nyomasztó vidéken már az őzbarna csatornalefolyó is maga a megtestesült pszichedélia, hatalmukkal visszaélő vagy épp porig alázott hivatalnokok lehelete tarkónkon, az egyik emeleti ablakból zongora hallik: Für Lajos.
Nagyszerű pszichológus, aki ezen a vidéken éttermet nyit. Nem étkezdét, kifőzdét, gyorsbüfét, mert abból megszámlálhatatlan van a környéken, hanem afféle igazi vendéglőt. Ahol fel lehet tűnni és el lehet bújni, ahol a megbeszélés "oldottabb" második része kezdődhet, vagy folytatódhat az irodában megkezdett névnapi buli, de mindenekelőtt: örömében vagy bánatában lerészegedhet a jobbra való alkalmazott.
A Honvéd utca-Szalay utca sarkán álló Borsodi söröző minden kétséget kizáróan e célból jött létre, még valamikor időszámításunk előtt. Jóravaló ételszagos, mélybarna lambériás, bokszos létesítmény volt, a magyaros iskola eminense, ahol általában mégis a csapolt az úr. Egészen mostanáig úgy tűnt, a Borsodi "úgy marad", az idők végezetéig a hagymás rostélyos drapp árnyalata világítja be minden légköbméterét. Megesküdnénk rá, nem is a nép, inkább az idők szava tett lakatot az ajtajára. Helyébe divatosnak tűnő, ma már tipikusan belvárosinak mondható "restaurant and café" épült. Rokfort a neve.
Ha a Liszt Ferenc téren vagy a Ráday utcában lenne, nem is vettük volna észre, annyira odavalósinak tűnik. De itt valóban pikáns látványosság az ilyesmi, csupadizájn enteriőrjével, formatervezett étlapjával, narancssárga-feketében tüsténkedő felszolgálójával, aki ha nem lenne ilyen élenk színű szerelésben, észre sem vennénk. De mindezt véletlenül se vegyék negatív kritikának, épp ellenkezőleg! Pincérünk csak akkor válik láthatóvá, amikor feltétlenül muszáj, és csak azt teszi, amit ilyenkor kell: végzi a dolgát. Remek koreográfia, bárcsak máshol is ezt látnánk!
Frissítő kezdetnek tűnik a spárgás, joghurtos jércesaláta (1290 Ft), kimondva tényleg a bizsergető felfrissülés. A mennyiségre nem lehet panaszunk, jókora üvegkehelyben érkezik, négy feketésbarnára sült, jelentéktelen toastháromszög áll díszőrséget körötte, s kétségtelen: van benne jérce, joghurt, sőt spárga is, feltéve, hogy a kehely mélyére jutottunk. Nincs vele baj, a hús fűszerezését például remekül eltalálták, mégis csalódást okoz. Valahogy hiányzik belőle a spiritusz, egy felturbózott cézár jár a fejünkben, és hát azok a fránya pirítósok sem javítanak a helyzeten. A ratatouille (1490 Ft) annál inkább. A hazai szakácskönyvek által előszeretettel "mediterrán lecsónak" nevezett egytál a súlyos hozzávalók (paradicsom, paprika, cukkini, padlizsán és még több padlizsán) ellenére is könnyed, mint egy provence-i gazda R4-es furgonja, amikor épp árokba zuhan. Sajnos a tócsnis, rokfortos csirkéről (1890 Ft) már nem lehet ilyen jó véleményünk, bár a csirke reménykeltő, s a pikáns töltelék is a helyén van. A tócsnival azonban beleállunk a földbe. Sűrű, olajos massza, mintha a Lánchídnál fogták volna ki a Dunából, s ettől rokfortos kalandunk nehézkessé válik. Olyanok leszünk, mint a minisztériumi hivatalnok, ha viccet hall. Teli szájjal nevetne, csak mondaná meg valaki, hol itt a poén.
