Az idén a legkisebb gyerekem is elesett. Tavalyig még hősiesen tartottuk a frontot nála, bár a két nagyobb cinikus minden kérés ellenére énekelt. Dilinyós vagy, veregették feszt a vállát, egy bácsi a Mikulás, a Jézuska meg maga az öreg. Nem tűnt fel, hogy nincs közöttünk, amikor csengetnek, nem figyelsz a részletekre egyáltalán? Jött hozzám fátyolos szemekkel, nagy kétségbeesésben, hogy akkor most nyilatkozzam a valóságot illetően, azonnali jelleggel, ha lehet. Persze hogy bácsi, adtam az ártatlant kétértelmű módon, de nem olyan bácsi, mint a többiek. Attól Mikulás. Ha olyan volna, akkor nem volna Mikulás, fejtegettem, s közben azt gondoltam, hű, de gyenge ez. Hogy pedig én a Jézuska volnék, azt szemenszedett rágalomnak kellett minősítenem, arra biztatván, nézzen rám, s nyugodtan higgyen a szemének: az, akit karácsonykor olyan nagyon várunk, biztosan nem szőrös ennyire.