A latin-amerikai vonal: Szegényregények

szerző
K. Z.
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

és kevésbé míves irodalom szinte minden korban alkalmazta - kis ugrással visszaléphetünk akár Homéroszig is, s azt sem árt tudnunk, hogy hazai tájainkon és újságjainkban többek közt Jókai és Krúdy élt előszeretettel a folytatásos regényközléssel.

és kevésbé míves irodalom szinte minden korban alkalmazta - kis ugrással visszaléphetünk akár Homéroszig is, s azt sem árt tudnunk, hogy hazai tájainkon és újságjainkban többek közt Jókai és Krúdy élt előszeretettel a folytatásos regényközléssel.Természetes volt, hogy a rádiózás elterjedésével egy időben az újságok és comicsok mellett az új médiumban is megjelentek a folytatásos történetek - villámgyorsan és soha nem tapasztalt népszerűségnek örvendve. Azaz, mint annyi más televíziós műfajnak, úgy a szappanoperának is természetes

szülőhelye a rádió volt

Maga a szappanopera elnevezés is a rádiózásból ered; a harmincas évek USA-jában a Procter and Gamble kitartóan szponzorált két roppant sikerű rádiósorozatot (Guiding Light, Search for Tomorrow), innen ered az azóta már pejoratívvá lett jelző. (Angliában jellemzően kitchen-sink, azaz mosogatás néven emlegették az ilyen népszerű s főként háziasszonyokat lekötő rádiósorozatokat.)

A végeláthatatlan rádiósorozatok kialakulásával és hatásmechanizmusaival ma már médiatankönyvek foglalkoznak, az élményre vágyóknak viszont meleg szívvel ajánlható két klasszikus: Woody Allen A rádió aranykora című filmjének a megtekintése és Mario Vargas Llosa Julia néni és a tollnok című regényének az elolvasása. (Egyébként is.) Ez a két mű ráadásul nem csupán a hajdani rádiósorozatok világába vezeti vissza a televízió gyermekeit, hanem karikírozva, s éppen ezért pontosan, érzékelteti az angol, illetve a spanyol-brazil nyelvterületre jellemző irányvonalat. Az angolszász és a latin lélek különbözősége már a rádiósorozatok korában határozottan megjelenik, és még inkább így lesz ez a telenovelák, a szappanoperák esetében.

A televízió mint médium a kezdetektől két hatékony fegyverrel tudott a mozifilmek fölé kerekedni: az élő adásokkal és a rugalmasan kezelhető időhatárokkal. A sorozatok és az ismétlések

beépültek a tévénézők mindennapi életébe,

hamarosan alapvetően meghatározták tévéfogyasztási szokásaikat. A jelenlegi felmérések szerint Észak-Amerikában a szappanoperák nézőinek mintegy 80 százaléka nő, és naponta száz fölöttire tehető a különböző csatornákon sugárzott epizódok száma. Az öt-tizenhárom részes sorozatoktól (miniszériák) a végtelenített regényekig terjed a kínálat. A korábbi sorozatokra jellemző tizenhármas bűvös szám egyszerű oka egyébként az (volt), hogy a csatornák negyedéves előszerkesztéssel (tizenhárom hét) dolgoztak. A televíziós sorozatok igazi hazája azonban Dél-Amerika, ahol a némileg reflexívebb és a humort jobban preferáló angolszász stílust szóhoz sem engedte/engedi jutni a harmincas-negyvenes évek óta töretlen romantikus történetmesélés.

Ma a világ legnagyobb telenovelagyártója Brazília (a novela mind a spanyol mind a portugál nyelvben regényt jelent). A dél-amerikai telenovelák stílustörténetének kialakulásában (a rádiószériákra épülve) döntő szerepet játszott a kontinens nyelvi-etnikai összetétele, a roppant magas lélekszám és ezen belül is az analfabéták magas aránya és nem utolsósorban az egyes országok hányatott, politikai viharok dúlta sorsa.

A hatalmas anyagi potenciállal bíró dél-amerikai televíziós piac és cserekereskedelem túllép az országhatárokon, mint ahogy elvileg a portugál-spanyol nyelvi kettősség megoldása sem jelent gondot. Ráadásul az anyaországokból mindegyik új közösség importálta a convíviót, az együttélés speciálisan latin, magas hőfokú közösségi érzelemvilágát, amire a telenovela-, rádiószéria-rabságnak mindössze csak rá kellett épülnie. Az észak-amerikai magányos háziasszonyokkal szemben itt családi nagyközösségek merülnek el a sorozatokban.

A telenovelagyártás hatalmas üzlet, s egy kezdő színész leghőbb vágya, hogy egy sorozatban megismertesse magát. A brazil gyártók lényegileg lefedik a saját (hatalmas) piacukat (beleértve most már ebbe az Ibériai-félszigetet is, ahol ez komoly társadalmi-kulturális-nyelvi aggályokat okoz), s ráadásként roppant

olcsón exportálják szívüket és lelküket

szerte a világba. A faji értelemben híresen toleráns dél-amerikai mentalitás ugyanakkor a nemzeti, területi és kulturális hovatartozást tekintve már korántsem ilyen engedékeny, s a közhelyes nemzetkarakterológia felhasználása (akár a jelenben játszódik, akár a kedvelt történelmi időkben) gyakori eszköz a telenovelák jellemábrázolási módszerei között. (A Vad angyal hősnője is uruguayi színész az argentinok között - nem véletlenül.) De érvényes ez mondjuk az olyan brazil sorozatokra is, ahol például a cariocák (Rio de Janeiró-iak) és a paulisták (Sao Pauló-iak) eltérő lelki alkata jelenti a száz részre rúgó széria egyik legfőbb konfliktusát. Természetesen egy olyan piacon, ahol a fogyasztók jelentős százaléka nemigen bíbelődhet az olvasás gondjaival, a telenoveláknak alkalmazkodniuk kell az elvárásokhoz és lehetőségekhez. Mind északi, mind déli felhasználók céljaira szoftverek is készültek már a szappanoperák dramaturgiai megoldásaihoz, és az se hanyagolható el, főként Dél-Amerikában, hogy a digitális technika révén a telenovelák egyébként sem csillagászati előállítási költségei radikálisan csökkentek.

A latin telenovela-típus kialakulásában különös szerepet játszott, hogy a dél-amerikai diktatúrák fénykorában számos kitűnő író és filmes fordult kénytelen-kelletlen a telenovelákhoz, magával hozva szaktudását és igényességét is. Ennek a hatása mindmáig érzékelhető a dél-amerikai telenovelák stilisztikájában, beleértve a történetet és a fényképezést egyaránt. Szakirodalomként ajánlható Gabriel García Márquez életrajzi vallomása (A guayava illata). A baloldali elkötelezettségű García Márquez Havannába utazott, hogy az egyetemen oktassa a telenovela rejtelmeire a jövő kubai televíziósait, illetve szorgalmazta saját novellái televíziós adaptálását. Mint elmondja, regényeit szerte a világon alig néhány millió példányban adták el, egyetlen sorozatot viszont Kolumbiában egy este mintegy huszonnyolcmillióan néznek meg.

Míg Dél-Amerikában a radionovelák stílusvilága lényegében gond nélkül tevődött át a televízióra, addig Európa főként a kezdeti időben tett néhány bágyadt kísérletet a klasszikus európai regényirodalom tévésorozatosítására. Ezek a próbálkozások is megmutatták azonban, hogy a romantikánál jobban értékesíthető stíl nem létezik. Viszont miközben a nyugat-európai nézők ilyen-olyan előképzettséget kaphattak a tengerentúli és hazai gyártóktól (az angolok két legnézettebb családsorozata az 1960-as keltezésű Coronation Street és a később arra reagáló Eastenders volt, az utóbbi 1986-os karácsonyi adását harmincmillióan nézték), addig a kelet-európai nézők nyakába egyszerre szakadt

Jockey Ewing és Isaura

A felmérések szerint a korábban csak A Szabó családdal, Bors őrmesterrel, az Orion űrhajóval és A tavasz tizenhét pillanatával (no meg a Szomszédokkal) edzett magyar nézők lelkesen igyekeznek bepótolni a hiányt: mára az egyik legtöbbet televíziózó országgá lettünk. A kilóra kapható másod- és harmadosztályú szériák gátlástalan romantikája kitűnő befektetés: az alacsony percköltség jó reklámszorzókkal társul.

A telenovela-, szappanopera-gyártás évtizedek óta a televíziós ipar egyik legnagyobb, ráadásul javuló profitú gyártási ága, s úgy tűnik, a futószalag végére immár - szerencsénkre - nyitott szájjal és nyitott szemmel mi, derék magyar nézők is odaállhattunk.

K. Z.

szerző
K. Z.
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...