Elvileg fél év, egy év kell, hogy a petéből a közismert lisztkukac alakon át kifejlődjön a bogár, szárnyra kapva szaporodni és terjedni kezdjen. A magánlakások kamrájában lényegesen ritkább, mint a különböző élelmiszermolyok; szaporodási periódusa, az átlagos magyar lisztfelhasználási tempó és a liszt egykilós csomagolása gyakorlatilag nem teszik számára lehetővé a hosszú karriert. Nagyobb lisztraktárakban, hagyományos pékségekben, ahol még liszt is kerül a pékáruba, nem csak a kemence lízingszerződésében előírt adalékanyag, az ilyen helyeken olyan sokra is viheti, hogy valóságos elemi csapás lesz a jelenléte. Normál kamrában azért is nehéz elszaporodnia, mert ha esetleg beröpült hozzánk egy lisztbogár, és megtalálta a lisztes/darás/korpás zacskót, amit félig nyitva hagytunk, és belepetézett, többnyire ott is marad. A fekete lisztbogár a fehér lisztben annyira feltűnő, hogy azonnal lebukik, mielőtt bármi lehetne a petékből, tehát valószínűleg még a kukacokig sem jutunk el. A lisztbogár azonban igen gyakori, de városi léte kissé hasonlít a musztángokéhoz: a vadlovak nem őshonosak Amerikában, csak a Kolumbusz bejövetele után elbitangolt spanyol lovak álltak össze vad ménesekké. A vad lisztbogarak is rendszerint a panelház valamelyik hobbiállattartójától, horgászától vagy biológusától szabadultak el.
A lisztbogár
gyakorlatilag semmi érdekeset
nem csinál. Kushad a korpában, és annyi; életét az ember teszi változatossá. A zaklatókat három fő csoportra oszthatjuk: vannak a tudományos oktatók, a horgászok és a hobbiállattartók. Hősünkre a horgászok a legveszélyesebbek, nemcsak a különösen perverz kínhalál miatt - karóba húzás plusz (!) vadállatok elé vetés -, hanem az azt megelőző fogva tartási mód miatt is, melyről még szólunk. A tudósnövendékek lisztkukacon tanulmányozzák a környezeti hatásokat. A lisztkukacokat és a kifejlett lisztbogarakat átlátszó, mindkét végükön zárható műanyag csövekbe csukják, aztán elővesznek papírt, ceruzát és az Ország-Világ e heti számát. Megfelelő mennyiségű cső, bogár és kukac esetén már értékelhető bizonyossággal rajzolódnak ki a trendek. Annak alapján, hogy a cső melyik végét választják, megtudjuk, mit szeret a lisztbogár: a világosat vagy a sötétet, a szárazat vagy a nedveset, a kukoricakeményítőt vagy a burgonyakeményítőt, alacsony vagy magas pH-t. Végül olyan képletek jönnek, mint az N = Y12 / Y1 - Y2, amit már nem értettem, mert az N a férgek becsült összmennyisége, Y1 az első csoport száma, Y2 a másodiké, és már ezen a ponton kezdtem örülni, hogy nekem már nem kell iskolába járnom. A Texas University szakoktatói ekkor még rátettek egy lapáttal, és azt mondták, y = mx + b, melyben az y a cumulative catch, úgyhogy itt már a fordításnál elakadtam.
Mesterséges tenyésztéskor sikerült a hőmérséklet, páratartalom, táplálék és a megvilágítás optimalizálásával leszorítani a növekedési időszakot 10-12 hétre. A tömegtermelés fontos, mert a lisztkukac
a horgász- és kisállatboltok
fontos bevételi forrása. Nem úgy néz ki, mint egy különösebben ízletes valaki, egész életében csak korpán, liszten, búzadarán vagy száraz kenyéren nyámmog, mégis a legkülönbözőbb ragadozókat etetik vele. Még piranhákat is. A hörcsögök, fiatal madárpókok és házi vakondok hasonlóképp örülnek neki.
A lisztkukac vedlésekkel növekszik, tizenkét miniatűr kígyóbőr marad utána, a finnyásabb hüllők pedig a frissen vedlett lárvákat szeretik. Könnyen rászoknak, idővel csak a friss lisztkukacot fogadják el, erről pedig csak akkor szoknak le, ha egyszer viaszmolylárvát kapnak, mert akkor soha többé nem esznek meg semmi mást.
Sikerült már az életciklusa megváltoztatásával hatalmas változatban is létrehozni, de az egy centiméter széles, hét centiméter hosszú gigász az eredetivel azonos összetételű, amit a ragadozók tudnak csak igazán méltányolni. Szaporodni viszont nem tudnak.
A lisztbogár valamennyi felhasználója számára praktikus, hogy az internetes szakirodalom automatikusan listázza az ismereteket a szakterületnek megfelelően. Lisztkukacra vagy mealwormra általában a horgászcsali készítéséhez szükséges információkat kapjuk, míg Tenebrio molitorra a kisállattartók kapják az észt (csak a spanyolok szívnak, náluk a magyar név is tenebrio).
Elképesztő trükköket ír a szakirodalom. Ha élettartamrekordot akarunk felállítani házi lisztbogarunkkal, vagy egyszerűen csak nagyon kötődünk hozzá érzelmileg, tartsuk 4-6 fokos hőmérsékleten, minimális mennyiségű száraztápon. Ha a relatív páratartalmat is be tudjuk lőni ötven százalék alá, lisztkukacunk mint lárva akár három hónapig is tartja formáját - ez igazából a kis fogyasztású horgászok számára jó hír.
Az igazi ínyencek
havonta egyszer-kétszer kiveszik a hűtőből, és 24 órán át szobahőmérsékleten nedves táppal, például sárgarépával vagy krumplival etetik, aztán visszahibernálják. A lisztbogár azon kevés állatok közé tartozik, amelyeket ember nem fogyaszt. A mexikói agráripari hogyishíjják jóvoltából mégis részletesen tudjuk róla az élelmiszer-tartalomjegyzéket, tehát: nedvesség 58%, fehérje 20,2%, zsír 16%, foszfor 0,27% meg az emulgálószer és az ízfokozó. Nyam-nyam.
Winkler Róbert
