Drogkiállítás: Rejtekáru

  • Para-Kovács Imre
  • 2000. november 9.

Tudomány

Rejtekáru

Súlyos és elengedhetetlen kötelesség a nagyközönség folyamatos tájékoztatása a drogokról, a droghasználat jogi, egészségügyi következményeiről, a veszélyekről és a politika hozzáállásáról. Nos, a pestlőrinci polgármesteri hivatalban rendezett demonstráció tisztességesen tesz eleget ennek a követelménynek, még ha nem is mentes apróbb hibáktól.

Nem kellene meglepődnöm ezen, de mégis megteszem: a kiállítás meglehetős pontossággal mutatja be a drogokat. Nem esik abba a hibába, mint a kezdeti időkben, hogy folyamatosan halált és sátánt emleget, nem keveri össze az anyagokat, nem beszél marihuánát injekciózó gyerekekről és heroinos cigiről, viszont még mindig kábítószernek nevezi a stimulánsokat, ami messze nem ugyanaz.

A transzparenseken kiállított táblázatok, képek és szövegek tárgyilagosak, de az isten szerelmére, mit szól majd az a középiskolás, még ha hajlik is a jóra, aki meglátja az önnáló szót a szövegben, nem merül-e fel benne, hogy ugyan mi tanulnivalója lehet azoktól, akik elkövették?! Nem válik-e nevetségessé az egész felhajtás a szemében? Nem lehetne-e valakit alkalmazni a szakértők mellé, aki tud helyesen írni?

A másik bajom a dologgal a rehabilitációs részleg tanulmányozása közben támadt. A táblázatok szépen bemutatják, hogy kerül a megtévedt fiatal egy gondoskodó hálózat ölébe, ahol aztán a leszoktatástól az új munkahelyen való beilleszkedésig segítő kezek kísérik, és még véletlenül sem hagyják visszaesni, míg elég biztosan meg nem áll a saját lábán. Nos, ez sajnos a valóságban koránt sincs így, az elvonás után utcára kerülők jelentős százaléka visszaesik, ami csak részben köszönhető a statisztikának, sokkal inkább annak, hogy az idealizált változathoz képest a rehabilitációban jókora lyukak tátongnak, és még ahol véletlenül működne is az alagút, melynek végén a fény, az áteresztő képessége olyan kicsiny, hogy nagyon keveseknek adatik meg a felvázolt gondoskodás.

Ez persze nem a kiállítás hibája, hanem sokkal inkább annak a politikai szándéknak, amely a szívemhez egyébként közel álló "az élet harc" filozófia jegyében kijelenti, hogy senkinek sem kötelező heroinistának lennie, de ha már az lett, akkor vagy álljon le magától, vagy haljon bele rendesen, ahogy azt már a filmekben láttuk, és a heroinisták valóban ezt a két dolgot szokták csinálni, csak kicsit megterhelő, hogy ezentúl mindig előre körül kell nézni, mielőtt a gyereket beengedjük a McPuffysba pisilni.

Az Amit a drogokról tudni kell című vándorkiállítás jelenlegi állomása, a polgármesteri hivatal aulája tökéletesen alkalmas arra, hogy a szociális segélyért igyekvők elsuhanjanak mellette, vagy hogy a szemfüles újságírók rábukkanjanak, nem beszélve arról, milyen jól mutat az önkormányzat brigádnaplójában, az viszont teljességgel valószínűtlen, hogy bárki is megnézze, leszámítva a kivezényelt iskolásokat, akik minden bizonnyal az elbliccelt osztályfőnöki óra felett érzett örömükben mindenre fognak figyelni, csak a kiállításra nem. Ezek a dolgok füzet formájában sokkal jobban érvényesülnek, mint ahogy számtalan példa bizonyítja, akkor azonban miből élnének a belügyminisztériumi dekoratőrök?

Para-Kovács Imre

Megtekinthető a XVIII. Kerületi Polgármesteri Hivatal nyitvatartási ideje alatt, fogadóóráktól függetlenül

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.