Magyar Narancs: Hányan érkeztek a forradalom után az Egyesült Államokba?
Mink András: A becslések szerint körülbelül 40 ezren, de a többség nem közvetlenül a forradalom leverése után került ki, hanem 1958–59 körül. Addig túlnyomórészt osztrák, német és olasz menekülttáborokban voltak, s tulajdonképpen ott dőlt el, hogy ki merre megy tovább. Kevesen tudják, hogy a befogadó országok akkor is kvótákat állapítottak meg, és Amerika egyáltalán nem is tűnt nagyvonalúnak. 25 ezer menekültet akartak befogadni, kevesebbet, mint Ausztrália vagy Kanada. De például Franciaország nem állapított meg kvótát, azt mondták, hogy államfilozófiájuk szerint egy bukott szabadságharcos nemzet üldözötteit be kell fogadni, tekintet nélkül arra, hogy hányan vannak. Persze később az amerikaiakat sem érdekelte, hogy több mint 25 ezer magyar érkezett.
MN: Miért?
MA: Minden bizonnyal közrejátszott, hogy a forradalmat nagyra becsülte a közvélemény, az amerikaiak többsége úgy vélte, hogy a kormánynak segítenie kellett volna a felkelőket. Valószínűleg a kormányzat „lelkiismeret-furdalása” is közrejátszhatott abban, hogy jóval több magyar menekültet fogadtak be, mint amennyit eredetileg terveztek.
MN: Nem túlzott szentimentalizmus egy ilyen kijelentés?
MA: Szilárd meggyőződésem, hogy a nyugati kormányok és az Egyesült Államok azért volt annyira gyors, hatékony és nyitott a magyar menekültválság kezelésében, mert valamiféle bűntudatuk és elszámolnivalójuk volt – legalábbis a saját közvéleményük felé. Eisenhower akkori beszédeiből világosan kiszűrhető, hogy a nyugati világ tehetetlennek bizonyult az 1956-os forradalommal kapcsolatban, ezt valamilyen módon a saját becsületük érdekében is kompenzálni kellett. És ez nemcsak szavakban nyilvánult meg: igen jelentős összegeket különítettek el a menekültek számára a költségvetésből is.
MN: Hogyan került valaki éppen Amerikába? Bemondta a menekülttáborban, hogy oda szeretne menni?
MA: Akár úgy is. Persze akinek rokoni vagy egyéb kapcsolatai voltak, az sokkal hamarabb kijutott, a többieket alaposan leellenőrizték, mielőtt engedélyezték volna a beutazásukat.
MN: Mi volt a beutazás koreográfiája?
MA: A legtöbben hajón érkeztek New Yorkba. Akiket nem várt senki, azokat buszra ültették, és egy használaton kívüli katonai támaszpontra vitték, a New Jersey állambeli Camp Kilmerbe. Noha továbbra is katonai objektumnak számított, egy tábornok volt a parancsnoka, de kifejezetten a menekültek számára alakították át; sokkal komfortosabb volt, mint egy hagyományos menekülttábor. Nem szögesdrótok fogták körbe, a sajtónak és a civil szervezeteknek is szabad bejárásuk volt ide.
MN: Volt-e hasonló menekültáradat korábban az Egyesült Államok történetében?
MA: A 20. században nem nagyon, korábban is csak akkor, ha valamilyen járvány elől menekültek Európából. A háború előtt és alatt természetesen a magyaroknál jóval több zsidó származású ember érkezett az Egyesült Államokba, de ők nem egy országból jöttek, és nem is egyszerre. A magyar emigránsok befogadási procedúráját azonban megkönnyítette, hogy már ebben az időszakban megjelentek olyan, kormánytól független civil és egyházi szervezetek, amelyek a menekültek beilleszkedését segítették, s ezek a második világháború időszakában igen nagy gyakorlatra tettek szert. Ezek közé tartozott az International Rescue Committe (IRC) is, amelyet 1933-ban, Hitler hatalomra kerülése után alapítottak, s ami később talán a legtöbbet tette azért, hogy a magyar menekültek beilleszkedhessenek. Az OSA honlapjára felkerült új anyag fókuszában ennek a szervezetnek a tevékenysége áll.
MN: Hogyan segítette az IRC a magyarokat?
MA: A II. világháború után elkezdtek kiépíteni egy európai hálózatot a vasfüggöny körül, illetve Spanyolországban, és már a negyvenes évek végétől nagyon aktívan vettek részt a menekültek Amerikába juttatásában. 1956 után természetesen a magyarok kerültek a látóterükbe, az embereik már Európában elkezdték végigjárni a táborokat, sokszor ők szereztek támogató, befogadó leveleket, vagyis a szervezet vállalta a felelősséget az Amerikába kerültekért. De Camp Kilmerbe is bejáratosak voltak; a most nyilvánosságra került dokumentumokból világosan látszik, hogy a nyelvoktatástól kezdve a diplomahonosításig, az álláskeresésig, az egyetemi ösztöndíjakig mennyi mindenben segítettek, méghozzá éveken keresztül. Becslések szerint az Amerikába került magyarok 10-15 százaléka hosszabb-rövidebb ideig az IRC-nek volt az ügyfele. Anyagilag is támogatták őket, bár ez egyfajta kisegítő kölcsön volt.
MN: Vissza is kellett fizetni?
MA: Az IRC magánszervezet volt, magánadományokból működött. Láttam olyan hatvanas évekből származó felszólító levelet, amiben az egykor kölcsönadott 150 dollárt kérik vissza, mert tudomásuk van arról, hogy az illető már rendezett életet él. Valószínű, hogy nemcsak humanitárius okokból, de amiatt is figyelemmel kísérték az ügyfeleik életútját, hogy visszakérhessék a kölcsönt, ha azt látták, rendeződtek az életfeltételei.
MN: A honlapjukra felkerült több száz fotó, amely a Camp Kilmer-i tábor hétköznapjait mutatja be. Ezek nagyon pozitív képet mutatnak. Valóban ennyire konfliktusmentes volt a tábori élet?
MA: Valószínűleg nem, bár erről nincsenek adatok. Ellenben az ENSZ magyarkérdéssel foglalkozó különbizottságának archívuma, az ún. Héderváry-gyűjtemény is elérhető az OSA honlapján, és ennek a függelékében elég sok olyan korabeli újságcikk van, ami az európai menekülttáborokban zajló konfliktusokról számol be. Mivel a menekültek többségében 18–25 év közötti fiatalok voltak, nagy kérdés volt a nyugatiak számára, hogy ők most akkor huligánok vagy úgymond rendes emberek. Az ENSZ Bizottság különös figyelmet fordított a táboron belüli bűnözési rátára, illetve az is érdekelte őket, hogy vannak-e antiszemita atrocitások, ugyanis a kádári propaganda azt terjesztette, hogy a forradalmárok fasiszták, nyilasok voltak. Természetesen 1956-ban elmenekült egy csomó köztörvényes is, és Amerikában is előfordultak nagy sajtóvisszhangot kiváltó esetek, de egyértelmű, hogy a bűnözők száma elenyésző volt a menekültek körében. A beilleszkedést inkább az nehezítette meg, hogy ezek az emberek nyelvtudás nélkül érkeztek egy számukra teljesen ismeretlen világba. A képzettebbek is legfeljebb németül beszéltek, és hiába voltak a közvélemény szemében bátor szabadságharcosok, egyénileg már szinte mindenkit gyanakodva figyeltek, hiszen például egy amerikai munkáltatónak fogalma sem volt arról, hogy milyen tudás lehet a magyar orvosi vagy mérnöki diploma mögött; kommunikálni sem tudtak velük, úgyhogy még a képzett embereknek is mindent a nulláról kellett elkezdeniük. A IRC anyagában például jól nyomon követhető annak a sakkozónak, egy nemzetközi nagymesternek a sorsa, akinek úgy kellett elkezdenie újraépítenie a karrierjét, hogy kisvárosi pénzdíjas versenyeken indult.
MN: Nem segített az sem, hogy a kivándorlók szemében Amerika valóban meseországnak tűnt a II. világháború utáni Magyarországhoz képest?
MA: Minden bizonnyal sokkszerű élmény lehetett, ugyanakkor traumatikus forrás is. Ezeknek az embereknek nem egyik pillanatról a másikra lett tisztességes jövedelmük, lakhatásuk, jó tíz évnek kellett eltelnie, hogy valamennyire meg tudjanak kapaszkodni. Az iratokból világosan kiderül, hogy némelyikük 2-3 éven keresztül segélyekért járt vissza az IRC-hez, 50–100 dollárokért, ami a túléléshez kellett. Rengetegen panaszkodtak arra is, hogy nagyon alacsony fizetést kapnak, hogy megalázóak a munkakörülmények. Hogy ez mennyire volt valós probléma, jól mutatja, hogy az IRC kliensei közül szinte minden harmadikat el kellett küldeni pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Nem csoda, hogy sokan szerettek volna hazajönni.
MN: Ezek szerint jól taktikázott Kádár, amikor büntetlenséget ígért a hazatérőknek?
MA: Az ötvenes évek végén valóban sok ezren jöttek haza, de a többség nem hitt Kádárnak. Török István sorsa bizonyítja, hogy nem teljesen alaptalanul. Ő a győri munkástanácsnak volt a tagja, hazatért, mégis felakasztották.
MN: Pár évvel a McCarthy-korszak után nem váltak paranoiássá az amerikai nemzetbiztonsági szervek attól, hogy több ezren érkeznek egy kommunista országból?
MA: Inkább kíváncsiak voltak, hiszen az amerikai hírszerzést teljes meglepetésként érte az 1956-os forradalom kirobbanása, ezért nagyon érdekelte őket, hogy milyenek lehetnek ezek a magyarok, akik egy megdönthetetlennek hitt rezsimet képesek voltak néhány óra alatt megdönteni. Nem csoda, hogy a menekültek körében nagyon sok kutatás indult, melyeknek a hátterében valamilyen kormányzati vagy hírszerző szervezet állt. Egyszerűen próbálták megfejteni a magyarok „titkát”.
MN: Nem is gyanakodtak?
MA: Már a menekülttáborokban megpróbálták kiszűrni a volt kommunistákat, sőt ha valakiről Amerikában derült ki, hogy párttag volt, azt bizonyosan elővették. Jó példa erre annak a férfinak az esete, aki az IRC-nek köszönhetően megkapta a beutazási engedélyt és a menekültstátuszt, de később pert indított ellene az amerikai külügyminisztérium, mert kiderült, hogy párttag volt a 40-es évek végéig. Noha az IRC ügyvédje azzal érvelt, hogy a nácikkal ellentétben a kommunista pártba sokan kényszerből léptek be, a férfit kiutasították az országból.
MN: Hányan lehettek, akik valóban a megtorlás elől menekültek el Magyarországról?
MA: Nagyon kevesen. A menekülteknek csupán 2-3 százaléka vett részt kimutathatóan a forradalmi eseményekben, s számíthatott itthon a felelősségre vonásra. Viszont nem is nagyon tettették magukat szabadságharcosnak ezek az emberek. Őszintén megmondták, azért jöttek el Magyarországról, mert rosszul éltek: nyomor volt, éhezés, alacsony fizetések, ám mindezt ők is, sőt az amerikaiak is politikai üldöztetésként kezelték. Ez rendkívül érdekes dolog mai szemmel, hiszen azt mutatja, hogy a hidegháborúnak ebben az időszakában Nyugaton úgy gondolkodtak, a kommunizmus eleve olyan, hogy megnyomorítja és korlátozza az embereket, úgyhogy a szegénységet, a nélkülözést simán elkönyvelték a politikai rendszer természetéből fakadó üldöztetésként. De ez például a Jugoszláviából menekültek helyzetét fura módon megnehezítette. Noha a Sztálinnal való szakítás után Jugoszlávia elkezdett közeledni a Nyugathoz, de az ötvenes években ott is ugyanolyan kemény kommunista diktatúra volt, mint a sztálinista országokban, sőt ’56 előtt éppen Jugoszlávia volt a legnagyobb menekültkibocsátó állam. Csakhogy a nyugat-európai vezetők nehezen mondhatták azt, hogy tárt karokkal várjuk a diktatúra elől menekülőket, de azért Tito elvtárssal is jóban vagyunk. Tulajdonképpen az ötvenes évek végén a jugoszláv vendégmunkások megjelenése Nyugat-Európában nemcsak amiatt történt, mert Németországnak munkaerőre volt szüksége, hanem azért is, hogy a jugoszláv menekültkérdést a lehető legkisebb feltűnéssel és presztízsveszteséggel rendezzék.
MN: Van-e értelme, hogy a mostani magyar menekültpolitikát összehasonlítsuk az akkori amerikaival?
MA: Morális és politikai szempontból mindenképpen van értelme, hiszen az, amit a magyar kormány mond, hogy 1956 után nem egy idegen közeg befogadásáról volt szó, csak nagyon erős fenntartásokkal igaz, mint ahogy az is egyértelmű, hogy a magyarok többsége „gazdasági menekült” volt – legalábbis a mai orbáni értelmezés szerint.
