Léon Theremin rejtélyes életéből (lásd Neki börtön című keretes írásunkat) már eddig is számos feldolgozás született, Najmányi László például egy dokumentumregényt szentelt e nem mindennapi életútnak. A szerzők többnyire egymás mellett tárgyalják az orosz feltaláló úttörő jelentőségű, elektronikus hangszerkonstrukcióit, így az emberi kéz mozgatásával megszólaltatható theremint, és a szovjet titkosszolgálat kényszere alatt végzett elektroakusztikai fejlesztéseit, melyek a „poloskák”, vagyis a lehallgatókészülékek számos generációjának szolgáltak alapul.
Ugyanannak az érmének a két oldaláról van szó, a zseniális konstruktőr mindkét esetben ugyanazokon a fizikai elveken alapuló, rokon technológiai megoldásokat alkalmazott. Nagyon jól tudták ezt a megbízói is, ezért hol elkobozták, hol összetörték Theremin elektroakusztikai kutatásainak eredményeit, de a feltaláló nem csüggedt: rendre újabbakat improvizált, ha kellett, akár régi, rossz rádiók alkatrészeiből.
A pecsét
1945. augusztus 4-én különleges ajándékkal lepték meg a szovjet illetékesek az Egyesült Államok moszkvai nagykövetét, Averell Harrimant. A közösen megvívott győztes háború, a sikeres szövetségesi együttműködés emlékére egy szovjet pionírküldöttség a sassal díszített amerikai nagypecsét fából faragott, nagy méretű mását adta ajándékba, ami majd hét éven át függött a nagykövet irodájában. Ez idő alatt a szovjet titkosszolgálat az irodában zajló összes beszélgetést lehallgatta, köszönhetően annak a passzív lehallgatóegységnek, melyet Theremin konstruált és épített a falidíszbe. A szerkezet lelke egy apró, ún. kapacitív membrán és egy ceruza nagyságú monopólus antenna volt, amelynél a poloskavadászokat semmi sem vezeti nyomra: sehol egy könnyen kiszúrható áramforrás vagy egy aktív elektronikus komponens, ilyenekre ugyanis Theremin találmányának nem volt szüksége.
Az eszköz egy mikrohullámú üreges rezonátor, ami akkor lép működésbe, ha megfelelő frekvenciájú, irányított mikrohullámú sugárzás éri egy külső forrásból – ezt hívják úgy az amerikai szakzsargonban, hogy illuminálják a szerkezetet. Amikor a szobában beszélők által keltett hanghullámok áthatolnak a nagypecsét vékony fadobozán, megrezegtetik az üreges rezonátor előoldalát alkotó membránt. Ez a rezgés változtatja a mikrofonként működő eszköz elektromos kapacitását, amely modulációként rárakódik a vivőhullámra (a külső gerjesztés nyomán a rezonátorban keletkező mikrohullámú jelre), amit az antenna szépen visszasugároz gazdáinak, azoknak a titkos- szolgálati munkatársaknak, akik az eszközt külső forrásból „illuminálták”. Ők fogják, majd dekódolják az adást. Ezt hívják modulációnak – így fogjuk kedvenc rádióadásainkat is. A Theremin által épített, végtelenül egyszerű és nehezen észrevehető eszköz rendkívül megbízhatóan működik, élettartama pedig szinte korlátlan, egészen pontosan a lelepleződésig tart.
Az amerikaiak csak 1952-ben, George F. Kennan nagykövetsége során fedezték fel a később Dologra (The Thing) keresztelt lehallgatóberendezést. Ekkor már jó ideje gyanakodtak, hogy minden beszélgetésükről tud a szovjet titkosszolgálat, de konkrétabb bizonyítékhoz csak akkor jutottak, amikor a brit nagykövetség rádiósa befogta a nagykövetség felől, nyílt rádiócsatornán érkező jeleket – mindez azért történhetett, mert a szovjetek éppen „illuminálták” az eszközt. A sikeres vételt az amerikai nagykövetség egyik munkatársa is képes volt megismételni egy sima térerőmérő eszköz, egy diódás, hangolatlan széles sávú rádióvevő segítségével.
1951-ben két szövetségi alkalmazott érkezett Moszkvába, s poloskák után kutatva átvizsgálták az amerikai, illetve a brit és kanadai nagykövetségeket. Egy olyan detektort hoztak létre, amely egy jelgenerátort és egy vevőegységet tartalmazott, és hangot adott ki, ha egy bizonyos frekvencián válasz érkezett a nagykövetség valamelyik zugából. Így sikerült a nagypecsét mélyén felfedezni a szovjet passzív lehallgatóberendezést is egy évvel később. A poloskát magukkal vitték Nyugatra további vizsgálatok céljából, melyeket Peter Wright, a Marconi Társaság tudományos munkatársa, a brit elhárítás, az MI5 későbbi tisztje folytatott le. Wright úgy találta, hogy az eszközt 800 megahertzes mikrohullámmal lehet beindítani, igaz, a rezonátort és az antennát más frekvenciákkal is lehetett „illuminálni” – a szovjetek például a 330 hertzes frekvenciát használták. Ráadásul a poloska egyszerre alkalmazott amplitúdó-, illetve frekvenciamodulációt – a köznapi életben ezeken alapul az AM (általában középhullámú), illetve az FM (ultrarövidhullámú) rádióadás.
Szatírok a házban
Amint leleplezték Theremin találmányának titkait, a britek hozzáláttak a maguk passzív lehallgatóeszközeinek megalkotásához: az így készült poloska a SATYR nevet kapta, és a nyugati szövetségesek széleskörűen alkalmazták a következő években. A tökéletesítés jegyében sikerült elérni, hogy csak bizonyos frekvenciák indítsák be működését. Így nagyobb távolságról lehetett üzemeltetni, és egyben megnövelték az akusztikus érzékenységet, hogy a halk beszédet, suttogást is fogni lehessen.
A passzív működésű, kívülről aktiválható rádiófrekvenciás lehallgatóberendezések utódai manapság is használatosak a civil életben – ilyenek a rádiófrekvenciás azonosító eszközök (angol rövidítéssel RFID). Szinte mindannyiunk zsebében lapul egy ilyen logikájú beléptetőkártya vagy elektronikus kapukulcs, melyet a beléptetőberendezés elektromágneses, általában rádiófrekvenciás jele aktivál, és a visszaküldött (önmagában is kódolt) jel azonosítása nyomán nyitja a kaput. Ilyen eszközökkel a háziállatok éppúgy nyomon követhetők, mint a boltokba kerülő gyógyszerek, sőt a passzív azonosítók a bőrünk alá is ültethetők. Hála a mikrocsipek használatának, az eszközök ma már jóval kisebbek, mint Theremin korában. Amikor azonban a kikapcsolt mobilokkal, áramtalanított számítógéppel, tévével végzett lehallgatásokról hallunk, jusson eszünkbe, hogy ezt a spiontechnológiát már a zseniális orosz és megbízói is tökélyre fejlesztették, s manapság még kevesebb akadály áll alkalmazása előtt.
Theremin, ha hinni lehet a saját maga által is terjesztett történeteknek, aktívan is hozzájárult ahhoz, hogy a KGB még alaposabban behálózhassa a Brezsnyev-kor szovjet világát. Az otthoni telefonkészülékek passzív lehallgatóegységnek sem voltak utolsók, de pofonegyszerű volt az aktiválásuk is – elég egy hívás. S hogy az így szerzett információkat személyhez tudják kötni, Theremin létrehozott egy hangazonosító rendszert, ami az adatbázisból bármikor ki tudta választani a hang gazdáját. Az orosz tudós mind kisebb berendezései a magukat építőmunkásoknak álcázó KGB-sek jóvoltából ott lapultak az Egyesült Államok hetvenes években épülő új moszkvai nagykövetségének belső tereiben is. Miután az amerikaiak jó néhány poloskát felfedeztek, nem is voltak hajlandók átvenni az épületet. A hagyomány azonban hagyomány, s a cserébe szovjet költségen, még szigorúbb ellenőrzés mellett megépült végleges épületet is sikerült alaposan bepoloskázni.
A modern lehallgatóipar sok minden más mellett egy alapvető technológiát is köszönhet a legendás konstruktőrnek: ez volt a sarazskában, vagyis a tudományos fogságban megalkotott Burán. A berendezés képes volt kis energiájú, infravörös forrás segítségével pásztázni az ablakokat, hogy azok beszéd által kiváltott rezgését hangjelekké alakítsa. A Burán segítségével nemcsak a nyugati követségeket figyelhette meg Berija, a szovjet állambiztonság rettegett vezetője, de állítólag még Sztálint is alaposan bepoloskázta Theremin kütyüjei segítségével. A Burán elve napjainkban is visszaköszön a nagy érzékenységű lézermikrofonok működésénél: itt is kívülről, például az ablakon át kell ráirányítani a lézerfényt a szobában található bármely, az emberi hangrezgéseket átvevő objektumra (ez lehet egy falikép is), s az innen visszaverődő lézersugarakat egy napcella segítségével alakítják vissza hangrezgéssé. Jellemző, hogy manapság már létezik olyan szabadalmaztatott lézermikrofonos eszköz is, mely a levegőben eloszlatott pára, füst vagy gőz pásztázásával képes a légnemű közegben terjedő hangot is detektálni.
| Neki börtön Léon Theremin 1896-ban született Szentpéterváron, apai ágon francia ősökre visszavezethető, nemesi családban (nevét orosz átírásban Lev Szergejevics Tyermenként anyakönyvezték). A kiváló fizikus Abram Joffe tanítványaként, majd munkatársaként kezdte tudósi pályafutását, de már az első világháború alatt belekóstolt a katonai célú, műszaki elektronikai fejlesztésekbe. Jofféval való közös kutatásai melléktermékeként született meg az általa etherphone-nak hívott (később a Szovjetunióban Tyermenvoksz, Amerikában pedig theremin néven ismert) elektronikus hangszer. 1927-ben egy hangszerbemutató turné ürügyén került Amerikába, ahol letelepedett, és további fejlesztések céljára laboratóriumot hozott létre. Miután elvált első, orosz feleségétől, nagy botrányt keltett azzal, hogy elvett egy afroamerikai táncosnőt, Lavinia Williamst. Theremin, aki minden bizonnyal már a húszas években is a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt, végül 1938-ban az Öreg Bolsevik nevű szovjet hajó fedélzetén tért haza (valószínűleg önként) szülőhazájába. Itt azonban kisvártatva lecsukták, s a Butirka börtönből a magadani lágerbe vezetett az útja. A kényszerű aranyásás után az egyik sarazska, azaz a bebörtönzött kutatóknak fenntartott speciális kutatóláger lett az otthona, ahol 1947-es szabadulásáig kulcsfontosságú fejlesztéseket végzett például a repülőgép-konstruktőr Lev Tupoljev irányítása alatt. Ezt követően is a szovjet titkosrendőrség alkalmazásában dolgozott egészen a hatvanas évekig – ekkor alkotta meg a lehallgatóberendezések újabb generációit, s ezért bizonyos források szerint megkapta a Sztálin-díjat is. Bár élete utolsó évtizedeire visszatért a civil életbe, a KGB ekkor is rajta tartotta a szemét, s ha szóba állt a nyugati sajtó képviselővel, nem kerülhette el a belbiztonságiak retorzióit. A moszkvai konzervatóriumból is elbocsátották, mert nem találtak megértésre elektronikus zenei kísérletei – ugyanakkor a hetvenes években fizikaprofesszorként taníthatott a Moszkvai Egyetemen. Élete utolsó éveiben (1993-ban halt meg) ismét ellátogathatott Nyugatra, egykori sikereinek színhelyére – Amerikában például újra találkozott a híres thereminművésszel, a szintén orosz származású Clara Rockmore-ral. |
