A váci Fehérek templomában 1994-ben feltárt 265, természetes úton mumifikálódott emberi maradványt tartalmazó 18. századi leletegyüttes egy részét 2006-ban mutatták be (bővebben: Mesék a kriptából, Magyar Narancs, 2006. április 6.) a Magyar Természettudományi Múzeumban. Noha most is vannak váci múmiák (lásd Fehérek feketében című keretes írásunkat), a nemzetközi, főleg német gyűjteményekből származó testek a (mesterséges) mumifikálás és a (természetes) mumifikálódás témakörének szinte teljes keresztmetszetét adják. A Múmiavilág című kiállítás azt is igyekszik bemutatni, hogy milyen eszközökkel és milyen célból próbálták megőrizni a holttestet a különböző civilizációkban. Öt kontinens 28 korpusza mellett néhány állatmúmia is látható, a legrégebbi lelet közel 7000 éves. De a kiállításon egy afféle antropológiai laboratórium is működik, ahol a látogatók szeme láttára zajlik tudományos kutatómunka: egy még nem vizsgált múmiát tanulmányoznak a szakemberek a kiállítás ideje alatt, vagyis 2015. május 17-ig. De a látogatók is megismerhetik az alapvető antropológiai vizsgálatokat, például a nem- és kormeghatározás módszereit.
Egyiptomi barna
A tárlat földrészenként mutatja be a múmiák történetét. A legelső állomás természetesen Egyiptom.
„Noha nem innen származnak az első mesterséges múmiák, mégis ezzel a kultúrával azonosítjuk a test halál utáni tartósítását, s az írásos forrásoknak hála, az itt használt módszert ismerjük részletekbe menően, köszönhetően annak, hogy innen özönlötték el Európát a bebalzsamozott testek – mondja Pap Ildikó, a tárlat egyik kurátora, hozzátéve, hogy a múmiák rablása, felvásárlása már a napóleoni háborúk idején megindult, és a 19. században valóságos iparággá nőtte ki magát. – Volt idő, hogy napi öt-hat, kizárólag balzsamozott testekkel megrakott hajó futott ki Egyiptom kikötőiből.” A különös rakomány felhasználása sokrétű volt. Egy valamirevaló gyűjteménynek, wunderkammernak („kincseskamra”), legalább egy állatmúmiát illett beszereznie, de a 19. században – amint a kiállítás egyik képén is láthatjuk – társasági eseménynek számított egy-egy múmia kicsomagolása, „tudományos” vizsgálata, bár ez leginkább azt jelentette, hogy a leletet tönkretették. A legnagyobb felvevők a patikusok voltak, akik a testeket porrá őrölték, a páciensek pedig – a por varázserejében bízva – voltaképpen mindenre szedték. Jó volt csonttörés kezelésére, székrekedésre, potencianövelőnek, még a gyilkosságtól is óvott. Magas ára miatt hamisították, hullaházakból lopott, napon szárított holttesteket törtek porrá, s adtak el „valódi egyiptomi múmiaporként”. Még a 20. század elején is lehetett belőle rendelni.
Amúgy a Múmiavilág nem egy az egyben a német vándorkiállítás „fordítása”. Az installációt és az ismertetőket a MTM munkatársai készítették, a bemutatott anyag pedig a Szépművészeti és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum gyűjteményének darabjaival is kiegészül.
Ez utóbbi kölcsönözte például a múmiaporos tégelyeket, illetve azt a hatalmas, fémből készült mozsarat, amit múmia zúzására is használtak, egy korabeli gyógyszerkönyv receptje a múmiapor hatásait taglalja.
De a maradványokból festéket is készítettek: az egyiptomi barnának nevezett színt úgy nyerték, hogy a múmiaőrleményt olajjal keverték. „Amúgy a test tartósítása nem sokban különbözött a mai sonkagyártástól – mondja Pap Ildikó. – Bár használtak különféle segédanyagokat, a legfontosabb az volt, hogy a belső részek eltávolítása után 40 napig kívül-belül sóval borították a testet – teszi hozzá a kurátor. –Hogy nagyüzemi módon készültek a múmiák, jól mutatja egy, a mai hullacédulákra hasonlító, lyukkal ellátott, a holttest nagylábujjára kötött, fából készült azonosító táblácska, az úgynevezett múmiaetikett.”
A csomagoláson múlott
Egy, a mai Chile északi partvidékén élt halásznép, a chinchorrók már az egyiptomiakat jóval megelőzve, 7000 évvel ezelőtt ismerték és alkalmazták a mumifikálás technikáját. „A bőrt felvágva gondosan eltávolították a belső szerveket, amit agyaggal, láma- és vikunyaszőrrel pótoltak. Az izmokat nád és tengeri fű segítségével építették újra, majd a gondosan lefejtett, félretett bőrrel fedték be. Az arcot agyaggal vonták be, majd gondosan bebugyolálták a holttesteket” – tudjuk meg a kurátortól, viszont más indián kultúrák nem vacakoltak ennyit: a homokba ültették szeretteiket, a szél, a szárazság pedig spontán mumifikálta a testeket.
A másik egyszerű és a természet erőit felhasználó módszer az volt, hogy a textillel szorosan bebugyolált holttestet kosárba, vastag párnára ültették magzati pózban. A testet szövetanyagokba csavarták be, tömött batyut készítve. A belső szerveket nem távolították el, a bomlás során keletkező, a gravitáció hatására eltávozó nedveket a textilek szívták fel.
A szélfútta helyeken gyakran előfordult, hogy a múmiák a felszínre kerültek. A tűző nap hatására az arcról eltűnt a bőr, a csontok kifehéredtek, ahogy a kiállításon az egyik fejen is látható. Ugyanakkor a haj, de akár a szem maradványai is megfigyelhetők. Vagy épp ellenkezőleg.
A Wari kultúrából (600–1000 között) származó perui lelet első látásra szép, batikolt hátizsák. Csak a CT-vizsgálatoknak köszönhetően tudjuk, hogy egy pár napot élt, feltehetően nyitott gerinccel született csecsemő holttestét rejti. Szintén a képalkotó diagnosztikának köszönhetően derült ki, hogy egy másik múmia összeszorított markában két tejfogat szorongat.
Az indiánok vélhetően azért mumifikálták a falvak vezetőit és a családfőket, hogy velük maradjanak és tanácsot adjanak. Ünnepekkor elővették őket, felöltöztették, asztalhoz ültették, étellel kínálták őseiket. Elképzelhető, milyen visszatetszést keltett mindez évszázadokkal később, a „finom lelkű” konkvisztádorokban, akik – a feljegyzések szerint – négy év alatt közel 1400 múmiát semmisítettek meg. Eltemették vagy elégették őket, így egyetlen előkelő indián teste sem maradt ránk.
A kiállítás szintén titkos darabja az a Kínából származó Buddha-szobor, melyről csak a röntgenfelvétel derítette ki, hogy egy szerzetes testét rejti. Egyébként a buddhista szerzetesek között ismert volt az önmumifikálás szokása is. Mikor földi küldetésük végét érezték, egyre kevesebb ételt és italt vettek magukhoz, majd saját lábukon mentek későbbi sírjukba, általában sziklaüregbe. A test mumifikálódását a halál előtti radikális vízveszteség segítette.
Konzerváld a főnököt!
A hollandiai Veerdingéből származó két lápi múmia olyan jó állapotban maradt meg, hogy megtalálásakor nem a múzeumot, hanem a rendőrséget értesítették, és a kiérkező rendőr biciklin szállította a maradványokat az őrsre. Csak később derült ki, ha gyilkosság áldozata is volt a két férfi, akkor az eset az 5. században történhetett – a lápban az oxigéntől való elzártság akadályozta meg a testek bomlását.
A tárlat a modern kor múmiáinak a történetébe is bepillantást nyújt, igaz, itt nem állnak rendelkezésre az eredeti műtárgyak.
A mumifikálás a 20. században is nagy divat volt, elég csak Leninre, Sztálinra, Mao Ce-tungra és más kelet-európai diktátorok bebalzsamozására gondolni, de korábban Lincoln holttestét is bebalzsamozták, hogy jobban bírja azt a kéthetes országos turnét, amit a temetést megelőzően tett az Egyesült Államokban.
Eva Peron testét úgy konzerválták, hogy glicerinnel töltötték fel a vérereket. Kiválóan sikerült a munka, s nem a mumifikáló mesteren múlt, hogy műve nem érhette meg a tervezett mauzóleum felépítését. Peron hatalmának összeomlása után évekig rejtegették a testet Buenos Airesben, különböző irodákban, a vízmű épületében vagy épp egy parkoló furgonban, hogy aztán Milánót és Spanyolországot megjárva végül visszakerüljön Argentínába. És persze voltak kontármunkák is: az 1953-ban elhunyt csehszlovák pártvezető, Klement Gottwald múmiája már a hatvanas évek elején oszlásnak indult.
| Fehérek feketében A váci Fehérek templomának kriptájában talált 265 test kétharmada spontán módon mumifikálódott, köszönhetően az alacsony hőmérsékletnek, az állandó légmozgásnak, illetve annak a gyantának, amivel a fenyőfa koporsók és a holttestek alá szórt, nedvességet megkötő faforgács tartósították. A múmiák különlegessége, hogy egyeseknek nemcsak nevét, családi viszonyait és a vizsgálatoknak köszönhetően betegségeit ismerjük, de élettörténetét, sőt személyiségét is. Ilyen a most először kiállított, súlyos fejlődési rendellenességgel született és a tbc-től is gyötört néhai Tauber Antónia bárónő múmiája. Az MTM múmiagyűjteményében őrzik Zlinszky János volt alkotmánybíró felmenőit, de többen is jelentkeztek azok közül, akiknek tudomására jutott, hogy egykori hozzátartozóik vannak a leletegyüttesben. Olyanok is voltak, akik meglátogatták elődeiket, és információikkal, sőt DNS-mintájukkal is hozzájárultak a tudományos vizsgálatokhoz. Legutóbb a Tauber család Németországban élő tagjai segítették fontos dokumentumokkal a kutatást. |
