A párizsi Grévin Múzeum - Nincs bőr a képükön

  • Balázs Áron
  • 2006. június 1.

Tudomány

Ha valaki a nemrégiben futott horrorfilm rövid életű, ám annál hírhedtebb nőcskéjének vonalaitól fellelkesülve viaszbábokat csodálna, nem csak Mme Tussaud-nál, Párizsban is megteheti. Amennyiben elkerülné a Hilton lányt, Monsieur Grévin intézményének hírességeivel bármikor randevúzhat.
Ha valaki a nemrégiben futott horrorfilm rövid életű, ám annál hírhedtebb nőcskéjének vonalaitól fellelkesülve viaszbábokat csodálna, nem csak Mme Tussaud-nál, Párizsban is megteheti. Amennyiben elkerülné a Hilton lányt, Monsieur Grévin intézményének hírességeivel bármikor randevúzhat.

Madame Tussaud jócskán megelőzte honfitársát, de a leginkább egy Váci utcai matyóboltra emlékeztető Grévin Múzeum is lassan 125 éves, 1882-ben nyílt meg. Az ötlet állítólag Arthur Meyer, a Le Gaulois című korabeli bulvárlap főszerkesztőjének fejéből pattant ki: legyen

háromdimenziós az újság,

a kiéhezett rajongók hadd "lapozhassák" testközelből a hírességeket.

A kivitelezés Alfred Grévin jelmeztervezőnek, az újság karikaturistájának jutott - úgy tűnik, akkoriban sem ártott a sokoldalúság. De mivel ő csak az első néhány szobrot készítette, tán szerencsésebb lett volna Meyerről elnevezni a helyet, aki hosszú időn át a múzeum művészeti igazgatójaként és elnökeként tevékenykedett. (Kétségtelen, hogy a Meyer Múzeum elég hülyén hangzana Párizsban.) A nyitáshoz szükséges pénzt Gabriel Thomas mágnás biztosította (a Thomas Múzeum sem lenne jobb), sőt a létesítmény 1999-ig a család birtokában maradt, ekkor azonban felvásárolta a francia élményipar nagyágyúja, a Grévin & Cie, amely egyebek mellett az Astérix Park, a France Miniature és a Saint Maló-i akvárium tulajdonosa is.

Az évente 700 000 látogatót vonzó múzeum lakóinak a nyugalmát látszólag nem zavarja a csak a franciák fejében dúló Tussaud-Grévin-párbaj. Bruce Willis letolt napszemüvege mögül nyugtázza: ma övé a terep, Stallone nincs a közelben. Persze nem veheti fel a versenyt a sztár-plebsztől ügyesen odébb tolt Schwarzenegger kormányzó szikrázó mosolyával, ő égnek meredő hüvelykujjal hagyja magát fényképezni. A falon Chaplin dedikált kalapja mellett Josephine Baker kiegészítői és Mistinguette music-hall királynő fejdísze lóg, majd egy újabb alak, a francia rockzene élő ikonja, Johnny Hallyday.

A színházteremben előadásokat nem, sajtótájékoztatót és gálaesteket meglehetősen gyakran rendeznek.

Ilyenkor el kell távolítani

a tükör elől Harrison Fordot és a magyar szemnek jórészt ismeretlen francia tévés nagyágyúkat. Távol a teremtől viszont már nyugodtan ölelgethetjük Jean Renót vagy a divattervező Jean-Paul Gaultier-t - már amennyiben képesek vagyunk a szűk folyosókon hömpölygő embertömeget a falhoz préselni.

A "Grévin magazin" szekcióban divatbemutató köszönt, Naomi Campbell és a többi topmodell között meglepő a kifutó árnyékába húzódó csontsovány (régebbi modell) Depardieu, hát még a VI. tűzoltó-világjátékok ezüstérmese, Emmanuel Guillemateau!

Megtudtuk, hogy a vezető újságírókból álló Grévin Akadémia testülete évente két alkalommal ülésezik - olyan sajátos kritériumokat figyelembe véve, mint például a címlapra kerülés -, és így hozza meg a halhatatlanságot biztosító döntést. A XX. század tíz legjelentősebb eseményének bemutatása a La Manche csatorna átrepülésétől kezdve Brigitte Bardot csupasz lábán keresztül az 1998-as vb-győztes nemzeti focicsapat bemutatásáig terjed. Ezek után nem meglepő a francia történelmet aprólékosan prezentáló történelmi kaland, ahol Dagoberttől (a fekvő La Fontaine-en többen átesünk) az orléans-i szűzig lehet időutazni. Jeanne d'Arc máglyája után merész és távoli ugrás az ún. "Grévin-kollekció" csarnokába vezető folyosó, ahol a planéták látványa nyugalmat - és tömény unalmat - áraszt, majd a végén a pár évvel ezelőtti átrendezést megsínylő, legmenőbb nevek az impozáns

oszlopcsarnokba zsúfolva

szívhatják protézisüket. A fura koncepció nyomán Voltaire képéről majd lesül a viasz, úgy bámulja Marilyn Monroe fellebbenő szoknyáját. A kiéhezett bulvárlények paradicsomában, a Lumiére fivérek felvevőgépének csóvájában remek duót alkot Elvis és Lara Croft, Mahatma Gandhi és Frankenstein doktor teremtménye, aki baltájával a padon ülő bámészkodókra sújt.

A hungarikumot kereső látogató annak ellenére hoppon marad, hogy a horrorviaszfilm-biznisz Kertész Mihály 1933-as filmjével (A viaszmúzeum rejtélye) indult. A párizsi szentély majd háromszáz csillaga között egyetlen honfitársunk sem látható, igaz, a múzeum sajtóattaséjának magyar származású férje időnként felbukkan zárás idején.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.