A Szaturnusz, Naprendszerünk csillagunktól számított hatodik bolygója régóta ismert az emberiség előtt - tekintve, hogy az égbolt egyik, szabad szemmel is igen jól látható objektuma. Látszólagos, időről időre változó fényessége egy szintre helyezi a ragyogóbb csillagokkal - mostanában valahová Altair és az Aldebaran (a Sas, illetve a Bika legfényesebb csillaga) közé. Mostanság is ráakadhatunk az éjszakai égbolton: éjfél után kel, éppen a Szűz csillagképben tartózkodik, akárcsak bolygótársa, a Vénusz. Magnitúdóban mért fényessége kicsivel még nagyobb is, mint a Spicáé, mely a csillagalakzat legfényesebb objektuma. A bolygó névadója a római mitológia azonos nevű istene - görög eredetiben Kronosz, aki egykoron felfalta gyermekeit, módot adva ezzel a forradalmak természetére vonatkozó nagyszerű bonmot-ra. A bolygó jele pedig egy stilizált sarlót idéz - utalva a szerszámra, mellyel e rút lelkű titán apját, az utóbb szintúgy bolygónévadóvá nemesült Uránuszt kasztrálta.
Nem mind arany
A Szaturnusz gyűrűit először Galilei pillanthatta meg, igaz, ő még nem is igazán tudta hová tenni e jelenséget. Később a holland természettudós-polihisztor Christian Huygens jött rá még 1655-ben, hogy a Szaturnuszt gyűrű veszi körül, húsz évvel később pedig olasz kollégája, Cassini állapította meg, hogy a gyűrű valójában több kisebb gyűrű, amelyeket rések választanak el egymástól. (A legnagyobbat éppen róla nevezte el a hálás utókor.)
A XIX. század elméleti fizikusa, James Clerk Maxwell zsenije kellett hozzá, hogy pusztán papíron végzett számítások alapján kiderüljön: a gyűrű nem valami homogén képződmény, hanem sok-sok eltérő méretű anyagdarab öszszessége.
Az évtizedek során számos, a Szaturnuszra fókuszáló kutatóegység indult a gyűrűs bolygó felé: a legutóbbi, érthető módon Cassini-Huygensnek nevezett kettős űregység 2004 őszén érkezett meg a Szaturnusz környezetébe, a Huygens űrszonda pedig - a Cassiniről leválva - a következő év elején le is szállt a Szaturnusz legnagyobb holdján, a Titánon. Ikerszondája jeleit a Cassini továbbította a Földre - már ami egyáltalán eljutott hozzá, mivel a Huygens tervezésekor pár fontos részlettel (például a fizika némely törvényeivel) egyszerűen nem számoltak. A Cassini és a Huygens által rögzített és továbbküldött adatok elemzése napjainkban is gőzerővel folyik, már ma is sokkal többet tudunk a gyűrűs bolygóról és holdjairól, mint akár néhány éve gondoltuk volna: az új észleletek immár más színben tüntetik fel az élet földön kívüli keletkezésének esélyét is.
A gázóriás Szaturnusz sosem került e téren gyanúba. Nemcsak a barátságtalan viszonyok, a dermesztő hideg (durván -130 Celsius-fokos átlaghőmérséklet) meg a pusztító szelek (ezek akár az 1800 km/h-t is elérhetik), de az amúgy nem túl sűrű (bár a Földinél - az erősebb gravitáció miatt - némileg nagyobb nyomású) légkör összetétele (túlnyomórészt hidrogén, kisebb részt hélium, a többi csak resztli) sem tűnt biztatónak.
Na de a Titán, mely a Jupiter körül keringő Ganümédész után a Naprendszer második legnagyobb holdja, mindjárt más eset! Először is a Vénusz után a mi szoláris szisztémánk legütősebb légkörével rendelkezik, ami négyszer olyan sűrű, mint a Földé. Másodszor a Szaturnusz gravitációja által korbácsolt árapályhatás miatt (ez négyszázszor akkora, mint amennyit a Hold vonzása gerjeszt a Föld vízburkán) a Titánon rendes, anyagmozgással együtt járó időjárás is van, ami megint csak jó jel. Harmadrészt a Titán nitrogén mellett viszonylag magas (akár öt) százalékban metánt tartalmazó légköre modellezi a legjobban az ősi földi légkört, melyhez hasonlót az 1953-as híres Miller-féle laboratóriumi kísérletben használtak fel. Akkor és ott elektromos kisülések hatására aminosavak keletkeztek - nos, kisülésekben ezúttal sincs hiány, hiszen a kutatók - a Huygens-szonda egy véletlen, az erős szélnek tulajdonítható belengése nyomán begyűjtött mérési adatát elemezve - ma úgy vélik, hogy a Titán atmoszférájában előfordul villámtevékenység is.
Szemközt a rózsaszínnel
A titáni hőmérsékleti értékek (-179,5 Celsius) mellett a metán mindhárom halmazállapotban előfordul - akárcsak nálunk a víz! -, sőt a Cassini mérési adatai alapján már biztosra vehetjük, hogy a Titán az egyetlen ismert égitest a Naprendszerben (persze a Földön kívül), ahol szabad folyadékfelszín fordul elő. A kutatók a friss mérési adatokra támaszkodva úgy vélik, hogy e holdon a metán folyamatosan párolog, a légkörben kondenzál, majd csapadék formájában aláhullik. A bolygó felszínén pedig folyóvölgyeket váj, amelyekben kavicsokat görget, ezek anyaga vízjég, hiszen eme óriásholdon a víz a fő kőzetalkotó. Ráadásul a Titánon nincs a földihez hasonló hőcsapda: nálunk ti. a víz a sztratoszféra határa alatt kicsapódik, s csapadékként visszahullik - szerencsénkre, különben nagyobb magasságokban, az ózonréteg fölött az ultraibolya sugárzás oxigénre és hidrogénre bontaná (utóbbi meg jól elillanna, csökkentve a Föld vízkészletét). A Titánon viszont a metán feljut nagy magasságokba, ahol az UV-sugárzás hatására különböző reakcióképes gyökök, majd ezek összekapcsolódásával olyan hosszabb szénláncú szénhidrogének keletkeznek, melyekkel mifelénk csak a PB-gáz-cseretelepeken, meg a benzinkutakon találkozik a laikus olvasó. Ez az olajsejkek álmait megszégyenítő sajátos fotokémiai szmog határozott pink árnyalatot kölcsönöz a Titán légkörének - ráadásul a kondenzáló nafta aláhullik az égből, s ilyenkor (erős túlzással élve) benzinhó lepi el az alant elterülő vízjég sziklákat. (Egyes számítások szerint a milliárd évek óta lerakódó szénhidrogén-üledék több kilométer vastag is lehet.)
A kutatószondák (részben még a Galilei, részben már a Cassini) eredményei alapján az élet lehetőségével főképpen a vizet tartalmazó égitesteknél számoltak: ilyen volt a Jupiter-hold Európa és a Titánnál jóval kisebb Szaturnusz-hold, az Enceladus. Egyre erősebb azonban a gyanú, hogy a folyékony víz jelenléte nem csupán nem elégséges feltétel az élet keletkezéséhez (mert kell még hozzá tenger alatti vulkanizmus is), de nem is szükséges: létezhetnek olyan életformák, amelyeknél nem a víz az oldószer, vagy éppen más elem helyettesít egy általunk létfontosságúnak vélt alkotót. Nem véletlen, hogy éppen (e szempontból a Titánt is vizsgáló) NASA-asztrobiológusok kutatásai nyomán derült fény múlt héten a foszfor helyett arzént használó baktériumok földi létére. Az ilyen felfedezések nyomán talán hajlamosabbak leszünk nem szigorúan Föld-centrikusan értékelni más logikájú, felépítésű létformák esélyeit.
