Andy Kaufman, a provokátor (Milos Forman: Ember a Holdon)

  • - greff -
  • 2000. április 27.

Tudomány

Milos Forman legújabb dolgozatához az amerikai szórakoztatóipar közelmúltjába túrt bele, s most egy ott talált és megkerülhetetlennek tűnő, ellentmondásos személyiség életpályáját tárja gálánsan a nagyvilág elé.
Milos Forman legújabb dolgozatához az amerikai szórakoztatóipar közelmúltjába túrt bele, s most egy ott talált és megkerülhetetlennek tűnő, ellentmondásos személyiség életpályáját tárja gálánsan a nagyvilág elé.

Rendkívül tetsző életutak bemutatásában a mester amerikai korszakát tekintve amúgy is rutinosnak és biztos kezűnek mondható, legalábbis valószínűsíthető, hogy éppúgy nem fordult meg sírjában Mozart az Amadeus miatt, mint ahogy feltehetően a pornókeresztapa Larry Flint sem húzta ki a rendező nevét a Penthouse előfizetési listájáról a most tárgyalandó filmünket közvetlenül megelőző és meg is előlegezendő Larry Flint, a provokátor láttán.

Jelen film főhőse, Andy Kaufman jó kis firma, ez kétségtelen. Mifelénk a lehető legkevésbé számít ugyan ismertnek; legtöbbünk valószínűleg a film megszületése körül is lelkesen bábáskodó R.E.M. zenekar a film címével megegyező, jó pár évvel ezelőtti és Kaufman emléke előtt tisztelgő slágerének veretes soraiban találkozott először a nevével. Nekem egy tökéletesen felületesnek bélyegezhető tájékozódás után annyi maradt meg róla akkortájt, hogy valami különös amerikai komikus volt.

Mely sommázás csak részben fedi a valóságot. A hetvenes évek elején feltűnt Andy Kaufman igazi jelenség volt: nevezték őt médiaterroristának csakúgy, mint dadaista komikusnak, de e mozi után már magunk is próbálkozhatunk olyasféle, hirtelen felindulásból eredő jellemzésekkel, mint provokátor, rock and roll-sztár, netán szent bolond, feleslegesen persze, hisz könnyedén kibúvik az összes szűkös kategóriák alól. Egyébiránt Andy önmagát egyszerűen táncdalelőadónak szerette volna nevezni. Ám ha mindössze csak ennyi lett volna, biztosan nem gázol bele rendre páros lábbal a tespedt amerikai tévénéző közönség érzékenységébe, nem dühíti fel a déli államok úgymond egészét, s nem vonja magára a harcos nőegyletek gyilkos haragját, ez utóbbit egy nőket megalázó, arrogáns pankráció-műsora okán.

Kaufman excentrikus és dekadens volt a végletekig, olyan, mint valami speeden élő Monty Python-tag, s mint e mozi számtalan jelenete is mutatja, kénye-kedve szerint manipulálta közönségét. Nézői arra mentek mindig, amerre ő kívánta, legyen szó talkshow-ról, tévésorozatról vagy egyszerű kocsmai vendéghakniról. Ilyen mértékű felháborodás kicsikarásához ugyanakkor gyaníthatóan önnön hazájának sajátos közönségére volt a legnagyobb szükség; mi ugyanis a filmben bemutatott, reprodukált, jelentősebb attrakcióit legjobb esetben is csak ideig-óráig szórakoztatónak, afféle unikumnak, majd később, a film előrehaladtával aztán bizony igen fárasztónak érezhetjük, noha a művész öntörvényűsége még a szimplán öncélú akciókban is imponáló marad. Ezzel együtt nekünk, Kaufmanilag tájékozatlanabb nézőknek már ezért, a munkásságából hitelesnek tűnően felidézett részletek miatt megéri jegyet váltani.

A polgárpukkasztónak kikiáltott Kaufmant a konzervatív amerikai polgárság persze gyorsan kiközösítette, s megkapta mindazt, ami ezzel jár: megkövezés, kerékbetörés és bátran csörtető senkik, akik látszólag meg is törik a félreismert tehetséget. Látszólag, mert Andynek volt még egy nagy trükkje: hogy ugyanis - és tűnjön ez első ránézésre gyakorta éppen az ellenkezőjének - végül mindig ő győzött.

Forman előszeretettel hangoztatja mindenfelé, hogy nála a szereposztás tán a legfontosabb az egész filmcsinálásban, s tényleg, Jim Carrey egészen kiváló választásnak tűnik. Szépen megtölti a kaufmani figurát élettel, vonzza a tekinteteket, mi több, ellopja az egész filmet, egyszóval jóval többet tud, mint amit bárki is elvárt volna tőle valaha. A többi aktor bár színes, de nem túl megragadó karakterként mozgolódik a vásznon, Danny De Vito (aki szerepelt is anno az "igazi" Kaufmannal) a szokásosan megnyerő, Courtney Love-ról meg ismét csak annyi rögzül, hogy van olyan színész, mint popzenész, jelentsen ez bármit is.

A jó Milos egyébként nem tesz mást, mint hogy amennyire csak teheti, objektívan elsorolja a nem éppen szokványos karrier jelentősebb állomásait, méretes terjedelemben idézvén fel a hajdanvolt szerepléseket, fellépéseket (hogy mást ne említsünk, a Kaufman ismertségét anno meghozó Taxi-sorozat összes hajdani szereplőjét felvonultatja a forgatás megidézésében), annyit mutatja a szerepében önfeledten randalírozó Carreyt, amennyit csak lehet, és ezzel ki is tölti az egyébként roppant feszesre szerkesztett film műsoridejét. Profi munka az egész, takaros, jófajta kommersz, nem több, nem kevesebb. Marad azonban hiányérzet a nézőben így is; a látványos külső mögé lesést, indítékok felderítését, a szorgalmas leltározáson való felülemelkedést hiába is várnánk ugyanis és sajnos. Az olyan fifikásabb megoldásokért pedig, mint például a film kétségkívül bájos felütése, inkább a vérprofi forgatókönyvírók felelhettek.

No persze egy olyan hőst figyelni a vásznon, aki maga a nonkonformizmus, és a legelkeserítőbb helyzetekben sem veszít semmit sajátos humorából, mindig jólesik. S az esetében sajnálatosan korán érkező halált Kaufman sem képes ugyan legyőzni, ezért mindvégig jó nagyokat röhög, bele egyenest a képibe. Úgy, ahogyan tán mindannyian szeretnénk.

- greff -

Man On The Moon, színes, feliratos, amerikai, 118 perc; rendezte: Milos Forman; írta: Scott Alexander és Larry Karaszewski; fényképezte: Anastas N. Michos; szereplők: Jim Carrey, Danny De Vito, Courtney Love, Stacey Sher, Michael Schanberg; forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.