Az étkezés utáni aluszékonyság (álmatagság) - angolosan az ételkóma (food coma), kissé fellengzősen posztprandiális szomnolencia - alighanem az emberiség közös problémája. Komplett társadalmi intézmények jöttek létre jórészt abból a célból, hogy embertársaink kezelni tudják a tüneteit. Vagy éppen azért, hogy teret adjanak a szunnyadás iránti vágynak, hogy utána, immár pihentebben, ismét belevessék magukat az élet sűrűjébe. Élénkítő szerek köszönhetik karrierjüket annak, hogy milliárdokat segítettek és segítenek ma is átlendülni az ételkóma okozta bágyadtságon. Voltaképpen ma sem tudjuk, nem volna-e jobb az egész emberiség számára, ha mindannyian engednénk az ördög csábításának, s étkezés után bevezetnénk a napi csendes pihenőt. Ahogy a világ számos országában ma is van szieszta - igaz, ezt meg éppen mostanság kezdené ki a kapitalizmus vastörvénye, mely nem tűri az efféle, profitot látszatra nem termelő lazsálást. Thomas Alva Edison, a jeles feltaláló (pontosabban: többnyire mások innovációit hasznosító vállalkozó) jelentette ki még 1905-ben, hogy az amerikaiak (!) megrészegültek a sok ételtől (ő a food drunk kifejezést használta) - túl sokat esznek, túl sokat alszanak, s így nem dolgoznak eleget! Azért az eltúlzottan szigorú véleményhez hozzátennénk: a munka hatékonyságát még fokozhatja is, ha ebéd után kicsit rápihenünk.
Fotó: Krajnik István
Az orvos válaszol
Naivan az gondolnánk, hogy az orvostudomány már rég egyértelmű, minden kétséget kizáró választ kapott arra, hogy miért csukódik le a szemünk egy kiadós bécsi szelet, de egy jóféle vega ebéd után is. De nem és nem! Egyelőre csak többé-kevésbé meggyőző (és egyben szórakoztató) hipotézisek születtek. Ezek egyidejű létezése arra enged következtetni, hogy egy sokfajta motívumból összetevődő, rendkívül bonyolult szimptómáról van szó. Népies magyarázatokban persze nincs hiány. Ki ne hallotta volna azt a szemléletes leírást, hogy a jóllakott embernek a fejéből a gyomrába áramlik a vére. Nos, ez természetesen csacskaság. Az agy vérellátását (s ezáltal többek között oxigén- és cukorutánpótlását) a szervezet minuciózus pontossággal szabályozza, s az agyi véráramlás intenzitása pusztán igen szűk határok között változhat. Nem fordulhat elő, hogy a vér csak úgy, fegyelmezetlenül elhagyja agyi őrhelyét, s lezúduljon a gyomorba. Az már igaz, hogy étkezés után tényleg megnő az emésztőtraktusban a vérbőség: csakhogy nem az agyból, hanem a vázizomzat szöveteiből kerül oda az éltető testnedv, ráadásul a szív ilyenkor a szokásos mennyiséghez képest emeltebb dózist pumpál percenként a célterületre.
Közelebb jutunk a megoldáshoz, ha megnézzük, hogyan definiálják a tudósok az étkezés utáni aluszékonyságot. Szerintük az étkezés utáni álmosságot két összetevőre bonthatjuk. Egyrészt egy általános alacsony energiaállapotról beszélünk, amit a paraszimpatikus idegrendszer aktivizálódása vált ki - mintegy válaszként arra, hogy a szervezet éppen feldolgozás alatt álló tápláléktömeget érzékel az emésztőtraktusban. Ehhez jön még egy speciális álmosságérzet, afféle féléber állapot, amelyet hormonális és neurokémiai változások okoznak - köszönhetően például annak is, hogy a táplálkozás nyomán a véráramba jutó glükóz áttéteken keresztül megváltoztatja a központi idegrendszerbe irányuló aminosavtranszportot is.
Részletesen kifejtve ez azt jelenti, hogy a szervezet először érzékeli, hogy táplálék került a gyomorba, a duodenumba (patkóbélbe) és a vékonybélbe, aminek következtében nő a paraszimpatikus idegrendszer aktivitása, a szimpatikus idegrendszeré viszont csökkenni fog. Miután a vegetatív idegrendszeren belüli egyensúly eltolódott a paraszimpatikus szabályozás felé, az alany ezt - szigorúan szubjektíven - alacsony energiaállapotként éli meg, s egyben erős vágyat érez, hogy csapot-papot otthagyva lepihenhessen egy kicsit. Mindez éles ellentétben áll a szimpatikus idegrendszer (például stresszhelyzet kiváltotta) aktivizálódása nyomán fellépő primer reakcióval, melynek során az alany, ha kell, megharcol a veszéllyel vagy elfut előle (és semmiképpen sem szundikál előtte egy kicsit).
Ráadásul az összefüggés lineáris: minél nagyobb mennyiségű kaját tolunk be, annál jobban eltolódik az idegrendszer működése paraszimpatikus irányba - függetlenül a finom és laktató ebéd konkrét összetételétől.
Ez azonban csak az aluszékonyság egyik összetevője - a másiknál már igenis szerepet játszik, hogy mit ettünk. Ha ugyanis ebédünk gazdag magas glikémiás indexű tápanyagokban, akkor az abból közvetlenül vagy némi előmunkálatok után (például ha tésztát, kenyeret, popcornt nassoltunk) felszabaduló glükóz az emésztőrendszerből villámgyorsan bekerül a véráramba. A normál szénhidrát-anyagcserével rendelkezőknél (cukorbetegek tehát kizárva - de hát ők már eleve meg sem ehették volna a fenti ebédet) beindul az inzulintermelés: ez fogja az energiatermeléshez nélkülözhetetlen szőlőcukrot a testi szövetek felé terelni, s így fenntartani a vér sztenderd cukorszintjét. Az inzulin ezenfelül serkenti bizonyos elágazó láncú aminosavak (valin, leucin, izoleucin) felvételét a vázizomzatba - de koránt sincs ilyen hatással a triptofánra, ami egy esszenciális, aromás gyűrűket tartalmazó aminosav. Ezáltal a vér aminosav-egyensúlya eltolódik a triptofán felé, amely ettől kezdve nagyobb relatív gyakorisággal fordul elő a vérben. Ez viszont megnöveli a triptofánmolekulák esélyét arra, hogy a véráram és az agyi területek között afféle kapuőrként tevékenykedő LAT1 kódnevű óriásprotein éppen őket emelje az agy bástyáin belülre. Ha az agyunk triptofánt vesz fel, az ott egyszerű szintézissel szerotoninná (még később pedig melatoninná) alakul - több triptofán pedig még több szerotonin termelését indukálja. Márpedig a szerotoninszint növekedése az agyban éppen az álmosságérzet fokozódásához vezet.
Hatig meg se álljatok!
S ez csupán az egyik - bár talán a legfontosabb faktor az álmosságérzet kialakulásában. Az étel elfogyasztását követő glükózszint-növekedést ugyanis érzékelik bizonyos neuronok is a hypothalamus laterális (oldalsó) területén - ezek működését a vércukorszint szabályozza, sőt blokkolja bizonyos káliumcsatornák aktivizálása révén. A kissé bonyolult mechanizmus során gátlódik az amúgy az orexin nevű hormont előállító idegsejtek aktivitása. Márpedig ha kevesebb orexin termelődik, akkor csökken az ébrenlétért felelős agyi idegpályák aktivitása, ezáltal az agy ébersége is.
Az inzulin egy egészen másféle mechanizmus révén is fokozni tudja az ebéd utáni álmatagságot: ti. fokozza a káliumionok sejten kívüli folyadékból a sejtekbe történő beáramlását. Ez alacsony káliumszinthez, egy enyhe hypokalaemiás állapothoz vezet. Márpedig a hypokalaemia tünetei között szerepel a kimerültség, az izomgyengeség, súlyosabb esetben a bénulás is. Egy jó kis baracklekváros grízes tészta betermelése nyomán felszaladó inzulinszint azonban csak enyhébb hypokalaemiát okoz - a kisebb mértékű izomgyengeség és kimerültség pedig tökéletesen gyógyítható némi bóbiskolással.
Az ételkóma felléptéhez természetesen számos legenda is társul. Amióta elterjedt, hogy a triptofánnak is szerepe van az evés utáni álmatagság kialakulásában, rögtön gyanúba került a tengerentúlon (pláne hálaadás napja környékén) különös előszeretettel fogyasztott pulykahús - mint ami különösen gazdag eme aminosavban. Kár, hogy a vizsgálatok szerint egy kiló pulykahúsban sincs relevánsan több belőle, mint ugyanannyi marha- vagy csirkehúsban (sőt bármilyen húsfélében). Ha már kifejezetten magas triptofántartalmú élelmiszereket keresünk, akkor inkább a szójabab, a szezám- és napraforgómagok és bizonyos sajtok kerülhetnek gyanúba. Ám a mindennapi tapasztalat nem azt mutatja, hogy pont ezek lennének a legálmosítóbb élelmiszerek. Ha fajlagos álmosító hatásuk jelentős is lenne (amit a szükséges klinikai tesztek híján nem tudhatunk), többnyire nem ezekből eszünk meg ipari mennyiségeket. S a megállás nélkül szotyizó drukkerek agyi aktivitását is inkább a pályán történtek befolyásolják. Ha már futball: emlékszünk arra, hogy a néhai Mezey-féle futballválogatott 1986-os irapuatói katasztrófájáért sokan az előtte csapatebédként feltálalt tésztát tették felelőssé - a sok szénhidrát miatt mozgott oly bágyadtan a csapat, mintha benyugtatózták volna őket. Nos, ahelyett, hogy rögtön az ennél hajmeresztőbb (ugyanakkor kézenfekvőbb) magyarázatok felé tendálnánk, inkább szögezzük le: mivel az inzulinszint-növekedésnek van szerepe az étkezés utáni aluszékonyság mértékében, magas glikémiás indexű tápanyagok (komoly, lakomaméretű bevitelben) tényleg jobban álmosíthatnak. Ugyanakkor ne felejtsük el: aligha valószínű, hogy közvetlenül a meccs előtt tömték volna védőink és csatárjaink fejét túrós csuszával - de ha mégis, az maga volt a szabotázs!
Arról is megoszlik a közönség vélekedése, hogy az ételhez - pláne az étel után - megivott alkohol hozzájárul-e az álmosság fokozódásához vagy éppen inkább egy kicsit élénkít-e. Tudjuk, hogy mindez persze a ledöntött alkoholok fajtájától vagy minőségétől is függ - nem is szólva a mennyiségről! Akik a vacsora után lehúzott pofa sörre fognák az álmosságérzet fokozódását, azok nem is járnak oly messze az igazságtól - az alkohol ugyanis magában kortyolgatva is, néha átmeneti felélénkülés után, de mindenképpen csökkenti az éberséget.
