Lassan december második dekádjában járunk, advent kellős közepén. Közeleg a karácsony, de sokak szerint azt még beelőzi egy alapos világvége is. Kedves olvasóink gondolhatják akár azt is, hogy fölösleges efféle hipotetikusnak is csak nagy jóindulattal nevezhető kataklizmákkal foglalkozni, mikor van gondunk elég. Ám amíg a NASA-nak sem derogál, hogy ha vázlatosan is, de cáfolgassa az igen elterjedt hiedelmeket, mi sem fognánk vissza magunkat. Pláne, hogy még a közszolgálati televízió sem átall csekély tudományos értékkel bíró, obskúrus műsorokkal riogatni – a december 21-i állítólagos világvégére melegítve.
No de vágjunk a közepébe: mindenki tudja, hogy 2012. december 21-én lejár a maja naptár. Pontosabban nem is jár le – de ha le is járna, hát kapunk újabbat, legfeljebb azon más domborulatok lesznek… Most csupán eltelik pontosan 13 darab a maják hosszú naptári ciklusának b’ak’tun nevű, 144 ezer napot számláló időegységéből (lásd erről és az alant tárgyalandó Nibiru-kérdésről egy korábbi cikkünket). December 21-én 13.0.0.0.0 állna a maják naptárában – természetesen már a mi számjelöléseinkkel, ám ebből még semmi rettenetes sem következik, jöhet a 14. b’ak’tun! No de nem olyan egyszerű a helyzet, mondják a kozmikus végítélet prófétái, hiszen december 21-én egy vonalba került a Föld, a Nap és a Tejútrendszer középpontja, amelyet előlünk kitakarnak a maja csillagászok által csak Xibalbának nevezett sötét, fényt át nem eresztő, a Tejutat átszelő por- és gázfelhők (ezek nyitnák meg az utat a maja mitológia halálisteneinek hajlékába). Nos, korunk csillagászai egyáltalán nem így gondolják – ők tudják, miért. Először is álnokul arra hivatkoznak, hogy a galaktikának (a mi galaxisunknak) még a határai is igen homályosak, így azután naivitás azt hinni, hogy pontosan kimérhetnénk, hol a mértani középpontja. Ha pedig ez alatt azt a radioforrást értjük, mely a hipotéziseink szerint azonos volna a Tejútrendszer magjában trónoló szupermasszív fekete lyukkal, akkor az a rossz hírünk van, hogy a Föld és Nap által kijelölt, amúgy állandóan mozgó egyenes mostanában soha nem mutat eme hipotetikus fekete lyuk felé. És nem is fog az elkövetkező kétszáz évben. S ha majd később mutatna is, annak aligha lenne bármiféle asztronómiai, pláne katasztrófát indukáló jelentősége.
A be nem következő együttállásból fakadó rettenetes következményekkel talán nem is volna érdemes foglalkozni, de azért megemlítenénk, hogy a fogvacogtató forgatókönyvek ezen a ponton minimum kettéválnak. Abban ugyan egyetértenek a millenarista apokalipszisvárók, hogy december 21-én szörnyű kozmikus erők hatnak a Földre, ám abban már eltérnek a vélekedések, hogy ez a Föld forgástengelyének odább zökkenését, esetleg hirtelen mágneses pólusváltást, még radikálisabb elképzelés szerint a Föld (és pláne bolygónk önmagában is relatív mozgást végző, mágneses mezőt indukáló forró fémes magjának) lelassulásából fakadó súlyos mágneses zavarokat, sőt a szilárd földkéreg lehámozódását váltaná-e ki. Ez már most is legalább három-négy nagy költségvetésű mozidarab forgatókönyvéhez lenne elég. A tévékben tipikusan álmos szombat délutánokon vetített, Zs kategóriás sci-fi katasztrófafilmek rajongói tudják, hogy ezek az alternatívák mind meg is valósultak már, legalábbis a képernyőn biztosan.
A szörnyű erőről, kozmikus vonósugárnyalábról nem tudnak a csillagászok, de ők sajnos ritkán néznek tévét, pedig már az Alfa holdbázisból is sokat okulhatnának.
Szintén csak őket minősíti, hogy a karácsony előtti bolygóegyüttállásról sincs fogalmuk – sőt ez bűnös módon az idei évre érvényes csillagászati évkönyvből is kimaradt. Mentségükre szolgáljon, hogy efféle, látszólag fantasztikus asztronómiai együttlétek korábban is előfordultak már: utoljára, talán emlékeznek még, 2000. május elején, amikor a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz egyszerre került napközelbe. Habár akkor sem állt mind egy vonalban, s persze ebből sem lett semmi eget rengető.
Kozmikus gyorsvonat
Amikor már az összes lehetőséget kimerítettük, s átléptünk az úgynevezett „null sík” amúgy szórakoztatóan tálalt internetes hoaxán is, előkerül Nibiru, a rejtélyes „sumer” bolygó. Ez pont december 21-én húzna el a közvetlen közelünkben vagy csapódna bele a Földbe, mindkét esetben katasztrofális hatásokkal járva (bolygónk fent már méltatott meghámozódása már egy súroló kontakt esetén is elkerülhetetlen, köszönhetően a Föld konkrétan létező és a hipotetikus idegen bolygó képzeletbeli vasmagja nyilvánvaló kölcsönhatásának).
Nos, eddig semmi sem mutat arra, hogy a tőlünk végtelen távolságban, jóval a bolygórangjától megfosztott Plútó pályáján kívül egy újabb (10. vagy most már csak 9.) planéta tanyázna. S különben is: amennyiben – feltéve, de meg nem engedve – tényleg létezne egy ilyen bónusz bolygó, az csak jelentős távolságban bújhatna meg. Eme messzeségben már megnő a mi észlelőberendezéseink eredményességének hibahatára, ami megmagyarázná azt is, miért nem vette észre eddig senki a mitikus Nibirut. Olyan 300 csillagászati egységnyire (azaz ennyi Föld–Nap távolságnyira) már egy Mars méretű objektum is elrejtőzhetne, 30 ezer csillagászati egységnyire pedig már egy Jupiter méretű óriás gázbolygó is felölthetné az álruhát. Igen ám, de a távolban megbújó, bármily rosszindulatú égitestek sem tudnának itt teremni egyik napról a másikra. Ha mondjuk 1000 csillagászati egységnyire lapulna egy, a Földünknél némileg nagyobb kőzetbolygó, s valami hirtelen indíttatástól (például egy kiszámíthatatlan csillagközi biliárdparti következtében) elindulna a Naprendszer belső traktusaiba, akkor is két év kellene az ideérkezéséhez, ha éppen 2400 km/s-nyi óriás sebességgel döngetne végig a kozmikus sztrádán. Márpedig ez a tempó jóval nagyobb, mint az úgynevezett galaktikus szökési sebesség! Ilyenkor egy égi objektum nemhogy a Naprendszerből és annak tágabb környezetéből, de a mi Tejútrendszernek nevezett galaxisunkból is parittyakőként repülne ki, bele egyenest az űr végtelen mélyébe.
A Nibiru bolygó híveit természetesen cseppet sem zavarják az efféle cáfolatok: a magát extragalaktikus médiumnak kikiáltó, információit a Zeta Reticuli csillagrendszerből szerző Nancy Lieder és követői régóta hirdetik, hogy a NASA maga is tisztában van az űr sötét mélyéből elképesztő sebességgel közeledő kozmikus gyorsvonat érkezésével. Ám mégsem hajlandó leereszteni a sorompót – vagy legalább figyelmeztetni a peronon cigarettázókat! A jól értesültek tudni vélik, hogy a NASA már meg is építette a Déli Pólus Teleszkópot (SPT), kifejezetten a Nibiru megfigyelésére, s ezáltal már optikai képet is sikerült készíteni az imposztor bolygóról. Nos, az SPT tényleg létezik mint több mint egytucatnyi amerikai magán- és állami finanszírozású, tudományos intézmény közös projektje, ám célja az égbolt tanulmányozása az elektromágneses spektrum radio- és mikrohullámú tartományaiban – optikai képet tehát nem is tud készíteni. A NASA által működtetett teleszkópok (például az 1983-ban munkába állt, IRAS nevű, infravörösben észlelő űreszköz) számos felvételéről is azt híresztelték, hogy azokon valójában a Nibiru látszik, ám a delikvensről rendre kiderült, hogy távoli galaxis vagy csillagközi ködfelhő. Gyanús lehet a hiány is. Ha lyuk van valamelyik térképen (például a népszerű Google Sky szolgáltatáson az Orion közelében, állítólag az illesztőprogram hibája miatt), az csak egy észlelés leplezésére szolgálhat. Jellemző persze, hogy az előbbi szoftverelem használata miatt leggyakrabban gyanúba kevert égitestről végül kiderült, hogy az a CW Leonis, egy öregecske széncsillag – tőlünk, potomság, 390–490 fényévre található.
