Csak egy ugrás a halál - Új teória a pestis terjedéséről

Friss kutatások szerint nem a patkányok terjesztették a középkor és a kora újkor gyilkos pestisjárványait. Ha így van, nem csak a járványtörténetet kell átírni.

A pestis kapcsán szinte mindenkiben a régi hiedelmek élnek, melyek sokszor szépirodalmi élményekből táplálkoznak, gondoljanak csak Camus nagyszerű regényére. A bevett vélekedések szerint a járványt a patkányok bolhái terjesztették, melyek a szintén tömegesen elhulló rágcsálókról kerültek át az emberekre, s okozták az amúgy háromféle, egyre súlyosabb, fertőzőbb formában (bubó-, vér- és a cseppfertőzéssel terjedő tüdőpestis) jelent­kező kórt. A betegség a 18. századtól eltűnt Európából és közvetlen környezetéből. Azt is csak két orvos (a svájci-francia Alexandre Yersin és a japán Kitasato Shibasaburō) 1894-ben, Hongkongban az ott pusztító mandzsúriai tüdőpestisjárvány idején végzett kutatá­saiból sejthetjük, hogy az európai történeti epidémiákat ugyanaz az enterobaktérium (Yersinia pestis) okozta, amely manapság is megbetegedéseket vált ki Kelet-Ázsia számos részén. Márpedig ennek kórokozóját valóban a rágcsálók vérszívó bolhái terjesztik.

 

Kár volt pattogni

A kutatók a pestis több hullámát is megkülönböztetik, ezek közül az ókori Athént felprédálót kielégítő mikrobiológiai bizonyítékok híján nem is lehet egyértelműen a Yersinia pestishez kötni. A 6. században a Keletrómai Birodalmat (s benne Madáchot is ihlető módon Konstantinápolyt) végigpusztító, majd Európa lakosságát (541 és 700 között) megfelező justinianusi pestis egykorúan rögzített tünetei már jobban simulnak a betegség klasszikus leírásába – ám ismét csak kellő biológiai nyomok híján. Ettől még lehetett akár valamiféle ismeretlen vérzéses láz is. Az Európába a középkorban, az 1340-es évek végén eljutott fekete halál kapcsán több bizonyítékunk van: 2010-ben, tömegsírokból szerzett DNS-minták alapján állítják a kutatók, hogy ezt a járványt (mely rendszeres időközönként visszatért) a Yersinia pestis minimum két, addig ismeretlen törzse okozta, ami azért rávilágított arra is, hogy a pestis és kórokozója napjainkban mutatott viselkedéséből nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni a középkori pestis dinamikájára. Ettől még akadtak kérdőjelek a történtek rekonstrukciója során, például a lehetséges vektorok, a kór­okozó terjesztői tárgyában. Hagyományosan erre a szerepre a házipatkányt (Rattus rattus), illetve a bolháit jelölte ki a tudomány, s még azt is érteni vélte, hogy a pestis visszaszorulását egy másik patkányfaj, a vektorszerepre kevéssé alkalmas vándorpatkány (Rattus norvegicus) okozta, mely kiszorította a terjesztésben buzgó (bolhásabb természetű és az emberi közelséget is jobban kedvelő) rokonát. Most azonban egy friss felfedezés teljesen átírhatja történelmünk e betegségekkel teli szeletét is. Nils Christian Stenseth, az Oslói Egyetem norvég kutatója és nemzetközi kutatócsoportja pontosan azt próbálta igazolni, hogy a házi patkányok szaporodására kedvező klimatikus feltételek kapcsolatba hozhatók-e a tényleges pestisjárványok kipattanásával. Ehhez nem kevesebb mint 7711 történeti járványesetet vetettek össze európai és ázsiai fákból nyert évgyűrűmintákkal. Utóbbiakból már következtetni lehet a klíma alakulására is, ami a patkányok túlszaporodásához és az emberre is átugró pandémia kialakulásához vezethet. Sajnos az a helyzet, hogy a patkányokra nézve kedvező, az évgyűrűkből kiolvasható klímakörülmények (meleg nyarak, visszafogott csapadék) semmilyen összefüggést nem mutattak a járványok valós kitörésével. Ebből a kutatók le is vonták a megfelelő következtetést: nincs nyoma annak, hogy Európában holmi állandó pestisrezervoárok, afféle tenyészhelyek léteztek volna, azaz az itteni kórokozók dajkái nem is a mi házi patkányaink voltak.

Annál nagyobb volt a kutatók megrökönyödése, mikor észrevették, hogy a Közép-Ázsiából származó évgyűrűminták sugallta klímaciklusok sokkal jobban párhuzamba állíthatók az európai járványokkal, mert azok nagyjából szabályosan 15 év késéssel követtek bizonyos, a klíma szempontjából releváns ázsiai famintázatokat. Ezek olyan körülményeknek feleltethetők meg, melyek kedveznek egy Közép- és Belső-Ázsiában honos rágcsáló, az óriás versenyegér (Rhombomys opimus) szaporodásának, melyről jól tudjuk, hogy bolhái hordozhatják a Yersinia-baktériumokat.

Óriás versenyegér – egy kedves hordozó

 

Ahányszor a kutatók az óriás verseny­egér számára kedvező klímaperiódusokat olvastak ki öreg fák évgyűrűiből (ekkor nedves tavaszokra forró nyarak következtek Belső-Ázsia sztyeppéin, félsivatagain), nagyjából 15 évre rá megtalálták a krónikákban a kontinentális pestis pusztító nyomait. Ilyenkor a kedves kis rágcsálók hatalmas területeken produkáltak óriási egyedszámot, s elszaporodásuk a pestisbaktériumot hordozó bolhák számbeli gyarapodásával is járt. A betegség így azután egymást követő hullámokban érte el az európai kontinenst, többnyire a kikötőkben jelent meg először, s onnan terjedt tovább, vagy pedig a Selyemúton haladó kereskedő karavánok hurcolták magukkal keletről nyugatra. A kis egzotikus rágcsálók már nem feltétlenül követték az általuk is gerjesztett járvány nyugati útját: bolháik ekkorra már átugráltak ránk, emberekre és különböző háziállatainkra.

 

Lemegyek a temetőbe

A kutatók azzal is tisztában vannak, ha felfedezésük az óhatatlan szakmai kritikák nyomán megállja helyét, az újabb kérdések sorát veti fel. Ha például rendre újabb és újabb kórokozóhullámok érkeztek Ázsia közepéből nyugatra, akkor ezeknek sokkal nagyobb fokú genetikai változatosságot kellett mutatniuk, mintha folyamatosan a kontinensen lappangott volna a pestis, s mint a parázsból a tűz, itt helyben pattant volna ki járvány után járvány – rendre újabb, egyáltalán nem immúnis generációkat betegítve meg. Teóriájuk megerősítésére vagy igazolására e kutatók is régi európai temetők anyagának vizsgálatából, a csontokból nyerhető DNS-nyomok analízisével szeretnének megbizonyosodni arról, tényleg olyan gazdag genetikai változatosságban tenyészett-e egykor a pestisbaktérium, ami egyébként megmagyarázná évszázadokon át töretlen fertőzőképességét és pusztító hatását. Amennyiben a temetők anyaga tényleg azt sugallaná, hogy nem egyetlen típusú, az idők során nagyjából változatlan tulajdonságokkal bíró kórokozót, hanem egy adott baktériumfaj (a Yersinia pestis) különböző törzseit kell sejtenünk, akkor megnyílik az út az előtt is, hogy e logika szerint értelmezzük a nagyobb járványok során érvényesülő eltérő sajátosságokat és azok időben változó társadalmi hatásait. Mert ne felejtsük, a késő középkor és kora újkor társadalmát kevés dolog forgatta fel és alakította át annyira, mint néhány fertőző betegség, s közülük tán a legrettegettebb, a pestis pusztítása. Ennek többek között számos minimális higiéniai leleményt és a modern közegészségügyi rendszer némely elemeit (leginkább persze a karanténrendszert) köszönhetjük.

Patkányparadoxon

A pestis terjedésével kapcsolatos megválaszolatlan kérdések egyike pont az volt: hogyan jelenhetett meg a ragály annyira északi területeken, ahol akkoriban nem is nagyon éltek házi patkányok, pláne azok bolhái. A pestis „fénykora” Európa nagy részén az 1340-es évektől az 1720-as évekig (az utolsó, Magyarországon is komoly pusztítást okozó, az északi háborúval is kapcsolatba hozott pestisjárványig) tartó időszak egybeesett a kis jégkorszaknak nevezett, a mainál átlagosan jóval hűvösebb, magában is erősen tagolt, kisebb felmelegedéseket és erőteljesebb lehűlési szakaszokat rejtő klímaperiódussal. Már persze ebből is kérdések fakadnak: elvégre Európa nagy részéről (Oroszország kivétel) jó 120 évvel a kis jégkorszak vége előtt eltűnt a pestis. A cikkben ismertetett kutatási eredmények abból a szempontból oldják a régi feszültségeket, hogy mind a kontinentális klímaingadozástól, mind a mi kedves, határozottan intelligens (ám butább, viszont agresszívebb rokonaik által idővel háttérbe szorított) házi patkányaink periódusonként változó elterjedésétől elkülönítik a járványok kitöréseit. Ám hangsúlyozhatják bármennyire a kedves küllemű, patkány méretű (15–20 centiméteres) óriás versenyegerek és ezek közép-ázsiai roko­nainak szerepét a járványok genezisében, ezek európai továbbterjesztésében már itteni endemikus fajok, őshonos vektorok játszottak szerepet. Ennek tisztázásához pedig szükség van az egyes kórokozó-változatok, mutációk genetikai vizsgálatára – lám, ott vagyunk, ahol a part szakad!

A pestis napjainkban

A pestis által okozott harmadik nagy világjárvány 1855-ben tört ki Dél-Kínában, Jünnan tartományban, s epidemiológiai értelemben a ma tapasztalt megbetegedések is eme pandémia epizódjai. A betegség szörnyű tünetei (a gyulladt, fájdalmas nyirokcsomók megduzzadásából kialakuló bubók, magas láz, hidegrázás, izomgörcsök, rohamok, a kéz- és lábujjak, az orr, az ajak üszkösödése) már azért is ismerősek lehetnek, mert e jól ismert modern kóresetekből próbálták leírni a középkori, lényegesen rosszabbul dokumentált fekete halál szimptómáit is – valószínűleg nem teljesen pontosan. A modern pestis a 19. század második felében évtizedekig nem lépte túl a dél-kínai területek határát, ám onnantól kezdve, hogy eljutott a kelet-kínai nagyvárosokba, óriási pusztítást okozott, s milliók haltak bele. A ragály nem állt meg Kína határain, 1894-ben (éppen Alexandre Yersin jelenlétében) Hongkongban pusztított, ahonnan az angolok behurcolták Indiába, s mondani sem kell, a következő évtizedekben tömeghalált élt át a szubkontinens (főleg annak nyugati és északi fele) is: mintegy 12,5 millió ember esett áldozatul a pestisnek. A ragály a 20. század elején többek között Oroszországban (majd a Szovjetunióban), Ausztráliában, Kaliforniában, Dél-Afrikában, Tunéziában, Kubában, Puerto Ricón és Brazíliában okozott járványt, az utolsó nagy epidémia 1945-ben tombolt Peruban és Argentínában. A harmincas években még eleven pestispánik sajátos magyar irodalmi lenyomata Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regénye.

A pestis azon kevés kórokozók egyike, melyeket tényleg felhasználtak a modern biológiai hadviselés során. A japánok a II. világháború alatt több kínai városra is pestisbaktériumot hordozó bolhákat tartalmazó tartályokat szórtak, s ezek rendre járványokat okoztak (a fegyvereket is hadifoglyokon kísérletezték ki). Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a pandémia 1959-re lecsendesedett – azóta évente 200-nál is kevesebb új megbetegedést jelentenek. Az utóbbi évtizedek legjelentősebb helyi járványa 1994-ben tört ki India öt szövetségi államában. 700-an betegedtek meg, és 52-en meghaltak, százezrek menekültek el időlegesen a fertőzés elől. Jellemző, hogy a pestis az Egyesült Államok délnyugati részén is rendszeresen felüti a fejét: tavaly nyáron négyen betegedtek meg egy coloradói kisvárosban. 2014-ben Madagaszkáron is feltűnt, 119-en betegedtek meg és negyvenen haltak bele. Egy friss vizsgálat szerint a Kelet-Afrikában terjedő farmkultúra elősegítheti a pestis kórokozóját is hordozó bolhákkal fertőzött rágcsálók, így a harmadik pandémia terjedésében kétségtelenül kulcsszerepet játszó patkányok elszaporodását, s esetleg éppen ez a térség lehet egy újabb járvány inkubációs központja.